Nehéz terepnek bizonyult a vidéki Magyarország a kommunista diktatúra számára. Hatvan esztendeje kezdődött a kollektivizálás második hulláma. Földváryné Kiss Rékát, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökét és Horváth Gergely Krisztiánt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös vidéktörténeti kutatócsoportjának vezetőjét arról kérdeztük, mi és miért történt 1945 és 1962 között a magyar falvakban.
LUGAS: Nehéz magyarázatot és logikát találni abban, amit a kommunista rendszer a magyar falvakban, falvakkal tett. Földet osztottak, három év múlva kollektivizálták, majd Nagy Imre szabad elvonulást, önkéntességet ígért, hogy a végére mindenkit erőszakkal bekényszerítsenek a közösbe. Mi erre a magyarázat?
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: A parasztság leigázása azért volt fontos a kiépülő diktatúra vezetőinek, mert az autonóm, önálló, vagyonnal rendelkező, az államtól független társadalmi csoport volt. A magyar vidék sorsa, közelmúltbeli történelme a legutóbbi időkig elhanyagolt területe volt a történetírásnak, a négy éve megalakult, fiatalokból álló harminctagú kutatócsoport most azon dolgozik, hogy kiderüljön, milyen folyamatok zajlottak a mélyben. Hogyan történt az elit- és tulajdonosváltás, hogyan az egyházüldözés. Két vaskos tanulmánykötetünk már megjelent, és vándorkiállítást bocsátottunk útjára Sorsfordítás címmel, amelyben a hatalomgyakorlók változatos módszereit, eszközeit, a fontos eseményeket mutatjuk be.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: A proletárdiktatúra megszilárdításához az agrárdominanciájú ország társadalmi talapzatát, a parasztságot, annak értékrendjét, hagyományait, létformáját kellett felszámolni. A XVIII. századtól a modernizációt az ipari haladás és tudás jelentette, amelynek a paraszti agrárhivatás a nyomába sem ért. A haladás egyenlő iparosodással gondolatot a marxi eszmerendszer is átvette, a mezőgazdaságot szükséges rossznak tekintette, illetve annak iparosításában látta a jövőt. Ám nem bizonyult igaznak Marx és Engels jóslata, a kommunizmus nem a legfejlettebb, hanem éppen a legfejletlenebb országban, Oroszországban győzedelmeskedett, ahol viszont a társadalom közel kilencven százalékát a parasztság alkotta. Mivel az ipari fejlődéshez pénz kellett, azt a mezőgazdasági termelésből lehetett kivonni. A Szovjetunióban 1929-ben megindított kollektivizálás nyomán olyan helyzetet teremtettek, hogy tömegek menekültek a mezőgazdaságból a gyáriparba.
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: De nemcsak gazdasági, hanem ideológiai megfontolások is álltak a kollektivizálás mögött. Az új, marxista világnézet egyeduralkodóvá tételéhez előbb meg kellett törni a paraszti társadalom számára is keretet adó hagyományrendszert, amelynek olyan fontos pillérei voltak, mint a tulajdon tisztelete, a vallásosság vagy a nemzeti kötődés. Tehát egyszerre lett cél az autonóm életmód felszámolása, a függés kiépítése és a hagyományos értékrend felszámolása, ami nem volt egyszerű feladat a csekély társadalmi támogatottsággal bíró kommunista párt számára. 1945-ben többlépcsős és kezdetben nem is egyirányú folyamat vette kezdetét. A nyitány az 1945-ös földosztás volt. Abban minden demokratikus erő egyetértett, hogy a nagybirtokrendszert fel kell számolni, és a szegényparaszti társadalom évszázados földínségére átfogó földreform keretében megoldást kell találni. A vita nem a földreform szükségessége, hanem annak mikéntje kapcsán éleződött ki, végül a szovjet vezetés és a magyar kommunista párt hatalmi érdekei döntöttek. A kommunisták nem életképes kisparaszti birtokok létrehozására törekedtek, számukra a földosztás politikai és propagandaeszközként szolgált, legitimációs tőkét kívántak belőle kovácsolni. Nem véletlen, hogy a Moszkvában jóváhagyott Ideiglenes Nemzeti Kormányban a földművelési tárcát éppen Nagy Imre kapta, hogy az „új honfoglalás” a kommunista párthoz kötődjön. Így érthető, hogy az ország nyugati felében még folynak a harcok, amikor keleten már földet osztanak, vagyis nem alaposan előkészített reformfolyamat zajlik, hanem szovjet nyomásra radikális tulajdonos- és elitváltás veszi kezdetét.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: A végrehajtás flottul ment, ami jelzi, hogy a folyamat és az azt levezényelni képes káderállomány már elő volt készítve. A földosztó bizottságokban szinte mindenhol volt embere a kommunista pártnak. A 600/1945-ös földreformrendelet lényegében száz kataszteri holdnál húzta meg a nagybirtok határát. Ezer hold felett kártalanítás nélkül, száz hold felett annak ígéretével veszik el a földeket, de végül utóbbiak tulajdonosai sem kaptak megváltást. A cél tehát nemcsak a nincstelenek megsegítése, hanem a vidéki középosztály egzisztenciális alapjának felszámolása is. Itt nemcsak kisebb-nagyobb földbirtokosokról van szó, hanem azokról a – főleg alföldi – városlakó polgárokról is, akiknek az egyik megélhetési forrását a föld jelentette. Már három héttel a háború hivatalos befejezése előtt megkezdődött a polgári egzisztenciák ellehetetlenítése. Ráadásul azzal, hogy az egyházaktól is kárpótlás nélkül vették el földjeiket, a kiterjedt szociális, oktatási és hitéleti tevékenységük fedezetét biztosító gazdasági függetlenségüket is ellehetetlenítették. Így, miközben hivatalosan az egyház és az állam szétválasztását hirdették, valójában az egyházak teljes gazdasági kiszolgáltatottságát konzerválták.
LUGAS: Az első lépés, a földosztás mégis demokratizáló szándékot mutat.
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: Két folyamat tolódik egymásra. A magyar társadalom és a politikai elit jelentős része valóban demokratikus rendszerváltás mellett kötelezte el magát, ezt tükrözi majd a kisgazdapárt 1945 novemberi elsöprő választási győzelme is. A kommunista párt azonban, hathatós szovjet támogatással, az első pillanattól arra törekedett, hogy a legfontosabb hatalmi pozíciókat kisajátítsa. Ezek segítségével pedig rögtön neki is látott riválisai felmorzsolásához. A földosztást is ilyen hatalomtechnikai eszköznek tekintették. Az utóbbi évek vidéktörténeti mélyfúrásai arra irányították rá a figyelmet, hogy a legfontosabb központi kulcspozíciók azonnali megragadása mellett – ilyen például a belügy – a kommunista diktatúra kiépítésének látens folyamatában milyen fontos szerepet játszott a helyi közigazgatás és intézményrendszer feletti diszponálás. A földosztó bizottságok mellett legalább annyira fontos volt a baloldali túlsúly garantálása a helyi nemzeti bizottságokban – ezt számos helyen egyébként csak súlyos visszaélések árán sikerült elérni –, hiszen ideiglenesen minden joghatóság ezeknek a testületeknek a kezébe került. Ők nevezték ki például a népbíróságok, igazolóbizottságok vezetőit – ezek a testületek a helyi elitcsere levezénylésének meghatározó eszközeivé váltak. Miközben tehát a nemzetgyűlési választásokon a kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, az országos szint alatt, a helyi végrehajtó hatalmat tekintve túlnyomórészt kommunisták vagy hozzájuk lojális személyek töltötték be a kulcspozíciókat. A hatalomátvétel tehát nem csak a politikai elitben zajlott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisgazdapárt főtitkárának, Kovács Bélának 1947. februári elhurcolása a diktatúra kiépülésének nem a kezdete, hanem annak nyilvánvalóvá válása.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: Az 1945 és 1947 között végrehajtott első szovjetizálási fázis után – amely időszakot hallatlan érzékenységgel adja vissza Márai Sándor naplója – 1948 újabb léptékváltás az ország szovjetizálásának és a vidék megtörésének történetében. Túl vagyunk a rivális pártok felszámolásán, javában zajlanak a koncepciós perek, amikor megindul az első hadjárat a parasztság ellen. A kollektivizálásra Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án Kecskeméten elmondott beszéde adja meg a startjelet. A megígért önkéntes társulások helyett hatósági kényszer következik. 1949-től csúcsra járatják a kuláküldözést. Paradox módon a kulákokat – mint a nép ellenségeit – nem engedik be a téeszekbe. Aki menne, csak hogy békét leljen, az bomlaszt, aki önállóan gazdálkodna tovább, az kizsákmányol. Ebből az ördögi körből csak a föld elhagyása jelentett kiutat. A másik oldalon ott voltak a földosztással birtokossá lett, átlagosan ötholdas újgazdák, akik ugyanakkor semmiféle eszközt nem kaptak a gazdálkodáshoz. Sokan egykori béresként, cselédként nem is látták át a földművelés egészét. Sem tudásuk, sem fogatuk, sem tőkéjük. Vagyis kódolva volt, hogy belebuknak. 1948 őszétől ők jelentkeztek a megalakuló téeszekbe, leadva az egyéni gazdálkodás terhét.
LUGAS: Jelentett-e ez feszültséget a falvakban?
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: Hogyne. A paraszti társadalom korántsem volt homogén, eltérő társadalmi státuszú, vagyoni hátterű, vallású, etnikumú csoportok éltek egymás mellett. A kommunista párt a meglévő belső feszültségeket, érdekellentéteket igyekezett kiélezni és kihasználni, hogy ezzel is gyengítsék a vidék szolidaritási hálóját. A kulákok elleni hadjárattal, amelyben egy teljes társadalmi csoportot likvidálandó ellenségnek bélyegeztek, a szegényebb paraszti rétegeket igyekeztek szembefordítani a módosabb gazdákkal. Másrészt olyan gumikategóriát teremtettek, amelybe bárki belekerülhetett, hiszen szinte bárkit kulákká lehetett minősíteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindezt negatív propaganda-hadjárat kísérte. Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a pozitívan hangzó szövetkezetesítés szót használják a kényszerbeléptetésekre, ezt a két háború közötti pozitív fogalmat, amelyik akkor az önkéntes szövetkezést jelentette.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: A nyelvpolitika része az is, hogy a népnyelvben kulákadóként rögzült sarcot a jól csengő mezőgazdaság-fejlesztési járulék névvel illették.
LUGAS: Az első kollektivizálási hullám tehát 1948-ban indult, és 1953-ig, Nagy Imre első miniszterelnökségéig tartott. Akkor megint elkezdődött a húzd meg után az ereszd meg?
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: Nagy Imre 1953-ban meghirdeti a téeszbe történő önkéntes be- és kilépés lehetőségét. Ekkorra hozzávetőleg 5200 téesz volt az országban, 1956 nyarára pedig 4800 körülire csökkent a számuk. 1956 decemberére a kétharmaduk feloszlott, és a többi is inkább csak papíron működött. 1957-ben a mezőgazdasági termelés 72 százalékát a magángazdaságok adták, és csupán 4,8-5 százalékát a téeszek. Figyelemre méltó, hogy jóllehet a parasztság ekkor a legnagyobb társadalmi nagycsoport, az ötvenhatos emigránsok között messze alulreprezentáltak az agrárhátterűek. Amikor ugyanis Kádárék 1956. november végén mintegy bocsánatot kérnek a parasztságtól az elmúlt évekért, és megígérik az önkéntességet, azt a parasztok komolyan veszik, talán ezzel is magyarázható, hogy közülük csak kevesen vándoroltak ki.
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: A vidék forradalmának külön története van. Azt szoktuk hangsúlyozni, hogy míg Budapesten folynak a harcok, a legtöbb vidéki helyszínen néhány nap alatt lezajlik egy vértelen forradalom. Lebontják a tanácsrendszert, és a helyi közösségek rendelkeznek annyi erőtartalékkal, hogy önerejükből megszervezik a valódi önkormányzatokat, a nemzeti bizottságokat, és megválasztják a hiteles vezetőiket. Felelősen döntenek, nincs anarchia. Megfogalmazzák követeléseiket, többek között a kényszertéeszek felszámolását, de közben folytatják az őszi munkákat. Erős szolidaritást mutatnak a városi felkelőkkel, küldik az élelmiszert a fővárosba. 1956 azt is megmutatta, hogy a Rákosi-rendszernek nem sikerült a hagyományos paraszti mentalitást átformálnia.
LUGAS: Kádár János azután már bölcsebb volt, vagy csak több volt az ideje?
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: Kádár valóban cezúrát jelent, a hagyományos paraszti társadalom felszámolása hozzá kötődik, és szorosan összefügg 1956-tal. A forradalmat kiterjedt megtorlás követte. Először sortüzeket vezényelnek, majd a jobbára volt ÁVH-sokból szervezett karhatalmisták sokszor szó szerint végigverik a falvakat. Újraindulnak az internálások, folynak a munkahelyi elbocsátások, és üzemszerűen a perek vidéken is. Gyakran olyan, a forradalom alatt vezetőnek választott emberek kerültek internálótáborba, börtönbe vagy akasztófára, akik a „rendpárti forradalom” helyi letéteményesei voltak. Hiteles emberek, akik nemhogy nem követtek el semmi törvénytelenséget, hanem éppen ők tartották fenn helyben a rendet. A kádári hatalom azonban ellenségnek tekintette őket, hiszen rájuk hallgatott a helyi közösség.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: Míg a perekről talán többet tudunk, az önbíráskodó kommunista rendcsinálásról kevesebbet. Szabadon garázdálkodtak az egykori ávósokból lett pufajkások. Ezek az események alig vannak dokumentálva. A terror légkörét jelzi, hogy például a kisújszállási református lelkészt háromszor vitték be, agyongumibotozták, de a látleletet az orvos nem merte felvenni, és csak titokban kaphatott gyógykezelést.
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: Az egyik legmegrázóbb személyes történetet egy tiszántúli parasztembertől hallottam. Presbiter volt, a faluban köztiszteletnek örvendő ember, akit a kocsma előtt elvertek, megaláztak, és mert szégyellte, évtizedekig nem mondta el senkinek, mi történt vele.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: 1956. december 8-án Marosán György kiadta a jelszót: mától kezdve lövünk. Ezzel odadobta a gyeplőt, megkezdődtek a sortüzek. A forradalom leverése után óriási volt a keserűség és a csalódottság, össztársadalmi vereségtudatról beszélhetünk. Az emberek úgy érezték, hogy a Nyugat cserben hagyta őket, maradt a szovjet megszállás, és még a miniszterelnököt, Nagy Imrét is kivégezték. Mindennek egyértelmű üzenete volt. Mire számíthattak, miben reménykedhettek ezek után a kisemberek? Még zajlik a forradalmat követő megtorlás, fél évvel vagyunk túl Nagy Imréék kivégzésén, amikor 1959 januárjában megindult a kollektivizálás. Aki elsőre nem lépett be a téeszbe, mert még élt benne a remény, hogy ez az egész megúszható, azt is fokozatosan kifárasztották, felőrölve az ellenállást. Az 1959 telére-tavaszára, majd 1959–60 és 1960–61 fordulójára időzített kényszerkollektivizálási kampány következtében 1961 tavaszára befejeződött a paraszti társadalom felszámolása, és az agrárkeresők 94 százaléka immár az úgynevezett szocialista szektorban dolgozott. „Lerakták a szocializmus alapjait” – azaz mindenki nincstelen és proletár lett.
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: A falvak még 1956 végén, tehát a forradalom bukása után is kitartanak, Garamvölgyi Vilmos, az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője 1957 elején arról beszélt, hogy „a mi erőnk a járásig hat”. A főrendőr szerint ezért a falvakba teherautós járőröket küldtek ki, akik „elbeszélgettek a helyiekkel”, és így „az biztos, hogy ezekben a falvakban a reakció nem üti fel a fejét”. Azt is hozzátette, hogy az ellenség a téeszekben kezdte meg bomlasztó munkáját. Ezért ki is adta a feladatot: a falun rendet kell teremteni, amivel nem mellesleg elő is készítették a terepet az eufemisztikusan téeszesítésnek nevezett kényszerkollektivizáláshoz. A kádári kollektivizálás rendkívül koncentráltan és pontosan végrehajtott hadjárat volt. A korábbi kudarcokból tanulva hivatalosan az agitációra, meggyőzésre épített, a helyi gyakorlat azonban a folyamatos zaklatástól, a megfélemlítéstől a verbális és fizikai erőszak legszélesebb skálájáig terjedt. Az agitátorok szabályosan megszállták a falvakat, és ha másként nem ment, a legdurvább eszközöktől sem riadtak vissza. Panaszos beadványok, levelek sokasága dokumentálja, hogy a pártállami propagandával szemben félholtra vertek embereket, ahogy egy levélíró fogalmazott, „több ember a művelet után nem bírt saját erejéből hazamenni”. A hatalom, amennyiben egyáltalán foglalkozott a beadványokkal, legfeljebb helyi túlkapásnak minősítette az eseteket, a legkeményebb szankció többnyire a pártfegyelmi volt. De talán a legsúlyosabb trauma, hogy a kádári „konszolidáció” családi szintre vitte a zsarolást. Megfenyegették a családot, hogy kirúgják a gyereket a kollégiumból, a munkahelyéről. A tanárok az iskolában fogalmazást írattak arról, hogy a szülő belépette a téeszbe. Tömegessé vált az emberek megdolgozása. Máig kibeszéletlen családi tragédiák sora kísérte a magyar társadalom ellen békeidőben lefolytatott utolsó tömeges állami erőszakhullámot. Számos esetben került sor tiltakozó akciókra, noha ezek a megtorlások árnyékában komoly kockázattal jártak. Sajátos formái voltak a nyílt tiltakozásoknak az asszonytüntetések. Csak Szabolcs-Szatmár megyében öt asszonylázadásról tudunk. A legjobban dokumentált esetet 1960-ból Nyírcsaholyból ismerjük, ahol az asszonyok a tanácsháza előtt követelik vissza a férfiak által aláírt belépési nyilatkozatokat. Az ügyben nyomozás indult, öt asszonyt helyeztek vád alá, volt, aki két év börtönt kapott. Ezek voltak az utolsó, kétségbeesett próbálkozások.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: Két választás maradt. A falun élők vagy elhagyják a mezőgazdaságot, vagy maradnak, de mindkettővel maradnak a feldolgozatlan traumák is. Tömegessé válik az alkoholizmus, megugrik az öngyilkosságok száma, egyes dél-alföldi régiókban százezer lakosra hatvan–nyolcvan öngyilkosság jut. A traumát jelzi az alacsony termékenységi ráta, az ezer emberre jutó születések száma az ötvenes évek első felében még majdnem a duplája az 1962-es 12,9-es adatnak. Európában ez volt akkor a legalacsonyabb érték. Egy ideggyógyászati szaklapban arról értekeznek, hogy egy Szabolcs-Szatmár megyei településen a neurózisban szenvedők negyedének panaszai a kollektivizálással előállt helyzetre vezethetők vissza. Emellett folyik a vidék megszégyenítése. A Ludas Matyiban sorozatban gyártják a vicceket a parasztok kárára, minden fórumon folyik a paraszti kultúra kifigurázása.
LUGAS: Mi lehetett a kiút?
FÖLDVÁRYNÉ KISS RÉKA: Sokan elmenekültek a mezőgazdaságból, elhagyták a falut, akik pedig beléptek a téeszbe, megpróbálták gazdaságosabbá tenni a termelőszövetkezetet, és biztosítani az egyéni boldogulást. A korszak általános modernizációja a falvakat is elérte, és ezt a propaganda igyekezett a téeszesítés eredményeként felmutatni. Az élelmiszer-ellátás biztosítása érdekében azonban szükség volt a nagyfokú önkizsákmányoláson alapuló háztájira is, ahol a hivatalos munkaidő után az egész család, a gyerekek is együtt dolgoztak, megvonva maguktól a pihenőidőt. Nem szabad választásból, hanem azért, hogy valamire jussanak. Az önálló paraszti lét erőszakos felszámolásának folyamatát önpusztító magatartásformák sora kísérte, a hagyományos paraszti életet addig szabályozó normarendszer radikálisan felbomlott. Ennek a nemzedéknek ezeket a súlyokat kellett cipelnie.
HORVÁTH GERGELY KRISZTIÁN: A hatvanas években folytatódott a tömeges elvándorlás. Míg 1949-ben az aktív keresők 53 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, ez az arány 1970-ben már csupán 24 százalék. Csak a hatvanas években hatszázezren hagyták el a falvakat, s lettek első generációs ipari munkássá. A kudarcélmény következménye a paraszti sorstól való elfordulás. Ugyanebben az időszakban adminisztratív intézkedésekkel is sújtják a mezőgazdaságban dolgozókat. A téesztagok nem alkalmazottak, így nem járnak számukra azok a kedvezmények, amelyeket az állam az ipari munkásságnak biztosít. Szakszervezet híján nincs üdülés, de még temetési segély sem. Az első években a téesztagnak nincs még fizetése, csak évente egyszer, a zárszámadáskor kap pénzt, már ha kap. Terményelőleg jár csak, és a háztájiból kell megélnie. A téeszben dolgozó nők kevesebb családi juttatást kaptak. Még 1967 után is az ipari biztosított nőnek két gyermek után 300 forint családi pótlék járt, a téesztagnak csak 140 forint, és minden további gyermek után is csak 70-70 forint. Ezzel szemben az ipariaknál három gyerek után 510, négy után 680 forint volt a családi pótlék. Az üzenet tehát az, hogy a ti kollektívátok a téesz, termeljétek ki, ami a megélhetéshez szükséges, ha viszont túl jól dolgoztok, ha a háztájiból piacoztok, a téesz-melléküzemágakban jobban kerestek, akkor nem szocialista módon gyarapodtok. A hetvenes évek elején az eredményes téeszelnököket meg is hurcolják. 1963-tól bevezetik a magán-lakóingatlanokra kivetett házadót, amely a városi bérlakásban élőket nem sújtja, csak a jobbára saját házban élő falusiakat. A stressz, a túlmunka, az egészségtelen életmód következtében a hatvanas évek közepétől megnőtt a középkorú férfiak halandósága. A hatvanas években megrendült az a demográfiai alap, amely korábban a népességgyarapodás bázisa volt, és ezt a folyamatot – mint látjuk – máig nem lehet megfordítani.
Szerző Hanthy Kinga