Kényszerek és realitások. Falvak és téeszek az 1960–1980-as években címmel rendezte meg idei konferenciáját a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) közös Vidéktörténeti Témacsoportja. A kutatók legutóbb 2019 novemberében, Sárospatakon számolhattak be kutatásaik eredményeiről, azonban a koronavírus-járvány teremtette helyzet azóta lehetetlenné tette a személyes találkozást. Erre csak most, 2021. november 9-én adódott lehetőség.
Fejérdy András, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese köszöntőbeszédében fontosnak értékelte a konferencia témáját, mivel a vidék történetét korábban döntően modernizációs narratívában, egyoldalúan interpretált gazdaságtörténeti szempontból tárgyalták. A statisztikai makroadatok alapján talán még felvázolható is lenne egy, a kommunista korszakban prosperáló vidék képe, a levéltári primer források és főként az alulnézeti megközelítés azonban egy másfajta vidékképet rajzol ki – mint ahogy ezt a kutatócsoport korábbi konferenciái és kötetei már meg is jelenítették. Ezen kötetek központi üzenete, hogy a kommunista társadalomátalakító projekt nem költség nélkül való, annak rettenetes emberi, társadalmi és környezeti ára volt. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek tárgyalásának külön színezetet ad – tette hozzá Fejérdy –, hogy a konferencia előadói gyerekként vagy fiatalként meg is tapasztalhatták ezt az időszakot.
A konferencia előadásai egyrészt esettanulmány jellegű mélyfúrásokon alapultak, s a falusi életvilágok átalakításával, a helyi közösségek válaszaival foglalkoztak, míg a délutáni szekció a szocialista nagyüzemet kortárs értékelésein, levéltári dokumentumokban rögzített tapasztalattörténeteken és korábban titkosított iratokon keresztül elemezte.
Bognár Szabina (BTK) előadása folytatta Az árnyékos oldalon – Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években című kötetből részben már ismert kutatásának bemutatását. Ezúttal a Szigetközben elhelyezkedő, Magyarkimle és Horvátkimle egyesítésével létrehozott Kimle hetvenes évekbeli történetét tárgyalta sajtótermékek és tanácsülési jegyzőkönyvek alapján. Kutatási perspektíváját a „fent és a lent joga” határozta meg, vagyis annak a problémának a feltárása, hogy az állami (jogi) kereteken belül miként éltek az emberek. Kimle esetében ez főként a nemzetiségi kultúrán, illetve az egyház kultúraformáló szerepén keresztül értelmezhető.
A két korábbi település, Magyarkimle és Horvátkimle vallási szempontból homogén, de etnikailag sokszínű volt: az 1910-es népszámlálás magyar, horvát és német együttélést mutatott ki, amely a két világháború között nem volt mindig konfliktusmentes. Ha a mai Kimlére tekintünk és a különböző nemzetiségek közös kultúraápolási törekvéseit látjuk, az a benyomásunk támadhat, hogy a kommunizmus időszaka egy szelídülési folyamatként írható le. A felszínhez képest a mély azonban sokkal dinamikusabb képet mutat: a németség számára törés az 1946-os kitelepítés, a helyi horvátok az 1950-es években is sikeresebben képesek autonómiájuk védelmére. Az 1970-es években hagyományőrző csoportjaik és lapjaik indulnak, a szerb-horvát nyelvet az iskolában is tanítják. Ez azonban az irodalmi változat, amely jelentősen eltért a helyi dialektustól, a nyelvoktatás bevezetése ennek következtében nem hozhatta meg a várt eredményeket.
Tanulságos a helyben szolgáló egykori plébános, Mate Meršić Miloradić (1850–1928) kultuszának története is. A papköltő a horvát megújulási mozgalom egyik fontos alakja volt, aki azonban 1919-es versében a kommunizmust Lucifer szörnyű hazugságaként ábrázolta. A tanács ezért 1958-ban nyomást gyakorolt a horvát közösségre, hogy a templom falain kívül ne emlékezzenek meg róla.
Néhány év múlva azonban Meršić szülőhelyén, a burgenlandi Répcesarudon szobrot emeltek tiszteletére, és az ottani kultusz felerősítette a kimlei hagyományápolást is. 1965-ben megkoszorúzták a sírt, ám a hívekkel szemben már fellépett az államhatalom, és az Ausztriából érkezett vendégektől is elkobozták az ajándékba hozott imakönyveket.
1984-ben, a horvátok betelepítésének 450. évfordulójára készült emlékműre is Meršić verse került, ám annak egy sorát a tanács lehúzatta. Mindezen konfliktusok jól megvilágítják, ahogy a felülről lefelé szerveződő kommunista állam hatósági eszközökkel lépett fel a helyi önszerveződések ellen.
Ritter György (MNL OL) nagyszabású, a magyarországi németek körében végzett interjús kutatásából az 1950-es és 1970-es évekre történő visszaemlékezésekből tallózott, bemutatva a többségi társadalom jellemző konfliktusait a német kisebbség szemszögéből. Előadása azt célozta, hogy tapasztalati narratívát adjon az ötvenes évekbeli „hallgatás korszakának” (1950–1955) és az ekkori elnyomó alávetettségének, valamint a hetvenes évek vendégmunkásának sorsában megjelenő aktivizálódásnak.
Előadása két szempontból is újdonságot kínált. Először is mint módszertani kísérlet rendkívül érdekes vállalkozás, amikor két különböző nemzedék tapasztalatait törekszik összevetni. Másodszor, a munkaszolgálat megjelenítése a második világháború kontextusán kívül új szempontú megközelítés; a történészi kutatások során eddig meglehetősen hanyagolt kérdéskör jogi hátterét az adta, hogy 1951. június 27-én a Honvédelmi Minisztériumban elrendelték a munkaszolgálat kidolgozásának tervét.
A munkával gyorsan végeztek, mivel egy hónap múlva már ez alapján sorozták az 1929-es és 1930-as születésűeket (de nem lévén elegendő személy, 1916-ig lemenőleg bővítették a kört). C kategóriába kerültek a „megbízhatatlan” személyek, akik potenciális veszélyt jelentettek volna a kommunista államrendre, ezért nem kaptak katonai kiképzést, hanem rögtön építkezésekre irányították őket. A kategóriába 1951-ben hétezer, 1952-ben pedig tízezer fő tartozott; jellemzően a „klerikális kapcsolatokkal” bírók, a „kulákok”, illetve azok, akiknek külföldi rokonsága volt, vagyis többek között a kitelepítéssel szétszakított német családok fiataljai.
A C kategóriába sorolás képlékenységét mutatja, hogy „angolbarátság” vagy „téesz elleni agitáció” miatt is soroztak ide férfiakat. Noha ez a munkaszolgálat 1956 decemberében törvényileg is megszűnt (akkor közel 16 ezer főt érintett), a mindennapi tapasztalat szerint a gyakorlat tovább élt. Egy visszaemlékező például beszámolt 1960-as évek elején végzett „népgazdasági munkájáról” egy építőszázadban; elbeszélése azonban már oldottabb volt, mint a korábbi korszakok kapcsán, amelyeket jellegzetesen szenvedéstörténetekként jelenítettek meg. Az 1970-es évek kelet-németországi csereprogramjairól szóló visszaemlékezések is inkább az előbbi elbeszélésmódhoz állnak közel és általában emelkedéstörténetek. Meghatározó élmény a kulturális interakció, többen házasságot is kötöttek, majd visszaköltöztek Magyarországra. Noha ezekben a családokban jellemzően a feleség német dialektusát kezdte beszélni a férj és a gyermekek is; ezek a kapcsolatok mégis nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a helyi németség kulturális öntudatát erősítsék.
...
Forrás, további tartalom: