Kényszerek és realitások. Falvak és téeszek az 1960–1980-as években címmel rendezte meg idei konferenciáját a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) közös Vidéktörténeti Témacsoportja. A kutatók legutóbb 2019 novemberében, Sárospatakon számolhattak be kutatásaik eredményeiről, azonban a koronavírus-járvány teremtette helyzet azóta lehetetlenné tette a személyes találkozást. Erre csak most, 2021. november 9-én adódott lehetőség.
Fejérdy András, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese köszöntőbeszédében fontosnak értékelte a konferencia témáját, mivel a vidék történetét korábban döntően modernizációs narratívában, egyoldalúan interpretált gazdaságtörténeti szempontból tárgyalták. A statisztikai makroadatok alapján talán még felvázolható is lenne egy, a kommunista korszakban prosperáló vidék képe, a levéltári primer források és főként az alulnézeti megközelítés azonban egy másfajta vidékképet rajzol ki – mint ahogy ezt a kutatócsoport korábbi konferenciái és kötetei már meg is jelenítették. Ezen kötetek központi üzenete, hogy a kommunista társadalomátalakító projekt nem költség nélkül való, annak rettenetes emberi, társadalmi és környezeti ára volt. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek tárgyalásának külön színezetet ad – tette hozzá Fejérdy –, hogy a konferencia előadói gyerekként vagy fiatalként meg is tapasztalhatták ezt az időszakot. A konferencia előadásai egyrészt esettanulmány jellegű mélyfúrásokon alapultak, s a falusi életvilágok átalakításával, a helyi közösségek válaszaival foglalkoztak, míg a délutáni szekció a szocialista nagyüzemet kortárs értékelésein, levéltári dokumentumokban rögzített tapasztalattörténeteken és korábban titkosított iratokon keresztül elemezte.
Bognár Szabina (BTK) előadása folytatta Az árnyékos oldalon – Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években című kötetből részben már ismert kutatásának bemutatását. Ezúttal a Szigetközben elhelyezkedő, Magyarkimle és Horvátkimle egyesítésével létrehozott Kimle hetvenes évekbeli történetét tárgyalta sajtótermékek és tanácsülési jegyzőkönyvek alapján. Kutatási perspektíváját a „fent és a lent joga” határozta meg, vagyis annak a problémának a feltárása, hogy az állami (jogi) kereteken belül miként éltek az emberek. Kimle esetében ez főként a nemzetiségi kultúrán, illetve az egyház kultúraformáló szerepén keresztül értelmezhető. A két korábbi település, Magyarkimle és Horvátkimle vallási szempontból homogén, de etnikailag sokszínű volt: az 1910-es népszámlálás magyar, horvát és német együttélést mutatott ki, amely a két világháború között nem volt mindig konfliktusmentes. Ha a mai Kimlére tekintünk és a különböző nemzetiségek közös kultúraápolási törekvéseit látjuk, az a benyomásunk támadhat, hogy a kommunizmus időszaka egy szelídülési folyamatként írható le. A felszínhez képest a mély azonban sokkal dinamikusabb képet mutat: a németség számára törés az 1946-os kitelepítés, a helyi horvátok az 1950-es években is sikeresebben képesek autonómiájuk védelmére. Az 1970-es években hagyományőrző csoportjaik és lapjaik indulnak, a szerb-horvát nyelvet az iskolában is tanítják. Ez azonban az irodalmi változat, amely jelentősen eltért a helyi dialektustól, a nyelvoktatás bevezetése ennek következtében nem hozhatta meg a várt eredményeket. Tanulságos a helyben szolgáló egykori plébános, Mate Meršić Miloradić (1850–1928) kultuszának története is. A papköltő a horvát megújulási mozgalom egyik fontos alakja volt, aki azonban 1919-es versében a kommunizmust Lucifer szörnyű hazugságaként ábrázolta. A tanács ezért 1958-ban nyomást gyakorolt a horvát közösségre, hogy a templom falain kívül ne emlékezzenek meg róla. Néhány év múlva azonban Meršić szülőhelyén, a burgenlandi Répcesarudon szobrot emeltek tiszteletére, és az ottani kultusz felerősítette a kimlei hagyományápolást is. 1965-ben megkoszorúzták a sírt, ám a hívekkel szemben már fellépett az államhatalom, és az Ausztriából érkezett vendégektől is elkobozták az ajándékba hozott imakönyveket. 1984-ben, a horvátok betelepítésének 450. évfordulójára készült emlékműre is Meršić verse került, ám annak egy sorát a tanács lehúzatta. Mindezen konfliktusok jól megvilágítják, ahogy a felülről lefelé szerveződő kommunista állam hatósági eszközökkel lépett fel a helyi önszerveződések ellen.
Ritter György (MNL OL) nagyszabású, a magyarországi németek körében végzett interjús kutatásából az 1950-es és 1970-es évekre történő visszaemlékezésekből tallózott, bemutatva a többségi társadalom jellemző konfliktusait a német kisebbség szemszögéből. Előadása azt célozta, hogy tapasztalati narratívát adjon az ötvenes évekbeli „hallgatás korszakának” (1950–1955) és az ekkori elnyomó alávetettségének, valamint a hetvenes évek vendégmunkásának sorsában megjelenő aktivizálódásnak. Előadása két szempontból is újdonságot kínált. Először is mint módszertani kísérlet rendkívül érdekes vállalkozás, amikor két különböző nemzedék tapasztalatait törekszik összevetni. Másodszor, a munkaszolgálat megjelenítése a második világháború kontextusán kívül új szempontú megközelítés; a történészi kutatások során eddig meglehetősen hanyagolt kérdéskör jogi hátterét az adta, hogy 1951. június 27-én a Honvédelmi Minisztériumban elrendelték a munkaszolgálat kidolgozásának tervét. A munkával gyorsan végeztek, mivel egy hónap múlva már ez alapján sorozták az 1929-es és 1930-as születésűeket (de nem lévén elegendő személy, 1916-ig lemenőleg bővítették a kört). C kategóriába kerültek a „megbízhatatlan” személyek, akik potenciális veszélyt jelentettek volna a kommunista államrendre, ezért nem kaptak katonai kiképzést, hanem rögtön építkezésekre irányították őket. A kategóriába 1951-ben hétezer, 1952-ben pedig tízezer fő tartozott; jellemzően a „klerikális kapcsolatokkal” bírók, a „kulákok”, illetve azok, akiknek külföldi rokonsága volt, vagyis többek között a kitelepítéssel szétszakított német családok fiataljai. A C kategóriába sorolás képlékenységét mutatja, hogy „angolbarátság” vagy „téesz elleni agitáció” miatt is soroztak ide férfiakat. Noha ez a munkaszolgálat 1956 decemberében törvényileg is megszűnt (akkor közel 16 ezer főt érintett), a mindennapi tapasztalat szerint a gyakorlat tovább élt. Egy visszaemlékező például beszámolt 1960-as évek elején végzett „népgazdasági munkájáról” egy építőszázadban; elbeszélése azonban már oldottabb volt, mint a korábbi korszakok kapcsán, amelyeket jellegzetesen szenvedéstörténetekként jelenítettek meg. Az 1970-es évek kelet-németországi csereprogramjairól szóló visszaemlékezések is inkább az előbbi elbeszélésmódhoz állnak közel és általában emelkedéstörténetek. Meghatározó élmény a kulturális interakció, többen házasságot is kötöttek, majd visszaköltöztek Magyarországra. Noha ezekben a családokban jellemzően a feleség német dialektusát kezdte beszélni a férj és a gyermekek is; ezek a kapcsolatok mégis nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a helyi németség kulturális öntudatát erősítsék.
Oláh Sándor (KAM, Csíkszereda) erdélyi viszonylatban tárgyalta a nyolcvanas évek szűkösségének és az arra adott társadalmi válaszoknak az összefüggéseit. A szűkösséget Balla Bálint meghatározását követve úgy írta le, mint a szükségletek (vágyak) és a rendelkezésre álló készletek közötti deficitet. 1985 novemberében a magyar nagykövetség jelentései áramszünetekről, a fűtés nehézségeiről, élelmiszerellátási zavarokról, illetve a feketepiac működéséről számoltak be a romániai vidékkel kapcsolatban. Ezek azonban a korszakban tabutémának számítottak. A filozófus Fábián Ernő – családja előtt is ismeretlen – naplójegyzeteiben számolt be a középiskolás tanulók és a tantestület kivezényléséről a burgonyaföldekre és kritizálta a jegyre adott kenyér minőségét, a szűkös fejadagokat; megjegyezte továbbá, hogy Romániában kereskedelemről aligha lehet már beszélni, ez csak áruelosztás. 1986 novemberében írta: „jön a tél sötétséggel, hideggel és élelmiszerhiánnyal”. Oláh a vidéki szűkösséget egyrészt a gazdaságpolitikai céllal (vagyis, hogy a kormányzat élelmiszerexporttal kívánta csökkenteni világbanki hitelét), másrészt a túlzott állami beavatkozással magyarázta. 1980-ban átszervezték a mezőgazdaság intézményrendszerét: agráripari tanácsokat hoztak létre, kötelező szerződésekkel fokozták az állami felvásárlást, szabályozták az élelmiszerelosztást, és korlátozták a lakossági fogyasztást is. Az áruhiány nem tervezett hatása a társadalmon belül a kölcsönösségi kapcsolatok felerősödése volt. A városba költözött első nemzedék juttathatott élelmiszert a falun élőknek; vagy a helyi téeszvezetés megtűrt bizonyos gyakorlatokat, mint például azt, hogy az emberek a téesz által nem művelt területeket munkálták meg, vagy a téesz kukoricásában babot és gyökeres zöldséget termesztettek.
A szűkösség problematikája Völgyesi Orsolya (BTK TTI) előadásában is központi helyet foglalt el. Völgyesi számos tanulmányában mutatta már be Mezőfalva történetét, amelyek a Magyar vidék a 20. században című sorozat korábbi köteteiben olvashatók. Ezúttal a település 1960-as évekbeli konfliktusait tárta fel a községi tanács végrehajtó bizottságának jegyzőkönyvei segítségével. Megállapításait az ezen forráscsoportban olvasottak alapján fogalmazta meg. A létrehozott téesz rossz hatékonysággal működött: jellemző problémák voltak a földjáradék és a munkaegység kifizetésének kérdései, a kézierő további alkalmazása, illetve a tagság motiválatlansága. Egy 1961-es vizsgálat feltárta a gazdálkodás rendezetlenségét, a könyvelés hiányosságait és az elnök visszaéléseit is. A következő évtized nem hozott látványos javulást, amennyiben az 1970-es években is ellátási gondokkal – mint zöldség- és húshiány, vagy társadalmi munka mint ingyenmunka kikényszerítése – küzdött a település, miközben a helyi pártfunkcionáriusok a városi lakosság ellátásának elsőségét hangsúlyozták. Völgyesi rámutatott egy eddig viszonylag feltáratlan társadalmi anomáliára is: a falusi szegények (főként az idősek) nehéz helyzetére. Lokális esettanulmányok tárhatnák fel, kik voltak és milyen körülmények között éltek ezek az emberek. Az előadásban hallhattunk például egy segélyezésre felterjesztett testvérpárról, akik a két háború között vegyeskereskedést üzemeltettek a községben. Az államosítás megfosztotta őket vagyonuktól, így a hatvanas években lényegében jövedelem nélkül tengődtek. További kutatást igényel az előadás másik problémafelvetése is, nevezetesen, hogy bár Mezőfalva 1959-ben termelőszövetkezeti község lett, körülbelül 60 gazda továbbra is egyénileg gazdálkodott. Az ő bekényszerítésükre 1961-ben újabb agitációs brigádokat szerveztek; vagyis a kényszerkollektivizálások erőszaktörténetei túlnyúlnak a termelőszövetkezetek megszervezésének időszakán.
Az erőszaktörténetek kortárs amerikai recepciójával is foglalkozott Somogyvári Lajos (PE, Veszprém), aki nagykövetségi jelentéseket mutatott be a kollektivizálás második hullámáról. A negyvenkét dokumentum egy részét magyar újságcikkek fordításai képezték (amelyek reflektálnak a kulturális különbségekre és transzferekre), de találunk úti beszámolót és interjút is; a nagykövetség munkatársai autóval járták a vidéket. A fokozott amerikai érdeklődés a magyarországi események iránt 1956-ból eredeztethető; 1957-ben a CIA magyar nyelvtanfolyamot is indított, melyre ötven munkatárs jelentkezett. Magyarországot ekkoriban a szocialista blokk gyenge pontjaként láttatták, csak a hatvanas évek második felében kerekedik felül a békés egymás mellett élés hangsúlyozása a sebezhetőségi narratíván. Nagy Imre kivégzése mélypontra taszította a magyar–amerikai kapcsolatokat, és ez meglátszott a jelentések minőségén is: a követségiek mozgását mind jobban korlátozták, több munkatárs panaszkodott arra, hogy úgy érezték, mintha megfigyelés alatt álltak volna és a parasztok közlékenysége is csökkent. Az előadás két téeszlátogatást tárgyalt. Kisbért mint kirakattéeszt 1958 októberében kereste fel az amerikai követség egyik munkatársa, de számára is nyilvánvalóvá vált a propaganda és a valóság különbözősége. Hodek József téeszvezetővel interjút készített, amely során keveredtek az önkéntesség és a kényszer motívumai. A munkatárs megjegyezte azt is, hogy Hodeknek volt a legnagyobb háza Kisbéren. 1960-ban egy átlagos téeszről olvasható beszámoló: Kápolnásnyék kapcsán jellegzetes problémaként olvashatunk a munkaegység-elszámolásokról vagy a gépesítés problémáiról. Más források Veszprém megyei példákon keresztül közvetítették az erőszaktörténeteket. A jelentések narratívája azonban mind defetistábbá vált; a személyes tragédiák egy egyenlőtlen küzdelem hozadékai lettek, egyre hangsúlyosabb a meggyőződés, hogy a kollektivizálás nem elkerülhető Magyarországon. Az előadás külön erőssége volt a gazdag képanyag – John Foster Dulles (1888–1959) külügyminiszter személyesen kérte, hogy a jelentésekhez képeket is mellékeljenek. Az ekkoriban készült színes fényképek egyedülálló forrásként járulnak hozzá a kor mindennapjainak megismeréséhez.
A kín finomulásának folyamata ragadható meg Káli Csaba (MNL ZML) előadásában, aki az 1980-as évek második feléből hozott esetismertetésében az államhatalom elnyomó technikáit mutatta be. A Zala megye szovjetizálása című könyv szerzője most azt a kérdést tette fel, hogy Zalát illetően beszélhetünk-e ellenzékiségről a késő Kádár-korszakban, és ha igen, milyen kiterjedésű és társadalmi beágyazottságú is volt ez. Jelen kutatása az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának forrásanyagán alapul, most egy személyi igazolványa szerint egyéni gazdálkodó egészen a mába nyúló ügyét mutatta be. A huszonegy éves, keszthelyi fiatalemberről 1986 nyarán nyitottak dossziét, mert felmerült, hogy szamizdatot terjeszt és kapcsolatba lépett Kis Jánossal. Az ügyben számos ügynököt mozgósítottak, köztük a célszemély legjobb barátját, aki készségesen számolt be barátja technika iránti érdeklődéséről. Az esetleges jugoszláv vagy nyugat-német elektronikai alkatrészvásárlások felvetették, hogy a szamizdat helyett akár a valutaüzérkedés vagy csempészet vádpont is megfogalmazható volna ellene. Nem várt fordulatot jelentett, hogy a házkutatás során második világháborús fegyvert találtak; a szamizdat ügyét mint sajtórendészeti szabálysértést gyorsan le is zárták, és 1987-ben már lőfegyverrel való visszaélés miatt ítélték el. Az ítélet viszonylag enyhe volt. Amikor a fiatalember 1989 decemberében vissza akarta kérni a tőle elkobzott szamizdat iratokat, a rendőrség még hezitált. A mikrotörténet kiválóan példázza a hatalommal való visszaélést, a koncepciós eljárások működését még a rendszer végóráiban is.
Csikós Gábor (BTK TTI) előadása szociálpszichiátriai nézőpontból közelített a vidék 1960-as és 1970-es évekbeli történetéhez. A Juhász Pál (1916–1984) pszichiáter professzor vezette csengersimai kutatás egyedülállóan igazolta a nagyüzem által jelentett mentális megterhelést és azonosított további patogén folyamatokat. Jellemző a rendszer nyilvánosságára, hogy ez a projekt voltaképp végig a professzor és munkatársai erőfeszítésének köszönhetően maradt felszínen, a kortárs elemzők és későbbi pártállami visszaemlékezések hajlamosak voltak kicsinyíteni ennek jelentőségét. Az 1970-es évekre azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyüzem vezetősége is komoly egészségügyi problémával nézett szembe, amelyek részben az identitástöréstől, részben a stressz mindennapos válfajaitól indultak el.
Rigó Róbert (KRE – NEB) előadásában a Bács-Kiskun megyei téeszek működésképtelenségét, illetve azok problémáit mutatta be. 1961 és 1964 között a megyében több mint félezer kilépési kérelmet adtak be, a parasztok szabadulni próbáltak a rosszul gazdálkodó és csak nagyon alacsony jövedelmet biztosító kolhozoktól. A kilépési kérelmeket a rossz jövedelmi viszonyokkal, a vezetők visszaéléseivel, illetve a törvényben biztosított három év letelte utáni kilépési lehetőséggel indokolták. A szabadszállási Kossuth Termelőszövetkezetből az összes tag – beleértve magát az elnököt is – a kilépés mellett döntött. A törvény által biztosított kilépési lehetőség azonban nem volt megvalósítható: a közgyűlés mindig leszavazta ezeket az indítványokat, sőt – a Völgyesi által tárgyalt jelenséghez hasonlóan – sok helyen még ekkor is újabb „házi agitáció” zajlott a kilépési kérelmek visszavonására. A paraszti szembenállást a kivárás, a munkától való távolmaradás, a vezetői utasítások negligálása, illetve a téesz tulajdonának a megdézsmálása jellemezte. A téeszben a munkák el nem végzése, szabotálása azt eredményezte, hogy a munkaegység rendszere megbukott. Bács-Kiskun megyében már 1961-ben több helyen felhagytak vele, illetve kiegészítették a hagyományos magyar gyakorlathoz, a családi részesműveléshez, a terményjáradékhoz viszonyítva. Az előadás kérdése volt, hogy az „új gazdasági mechanizmus” milyen hatást gyakorolt a termelőszövetkezetek működésére. Zám Tibor szavaival: sikerült-e a hatalom részéről elvárt életképességet bizonyítani? A téeszek harmadában nem sikerült, veszteségesen működtek, szanálták őket, a melléküzemágak egy része viszont jelentős bevételt hozott. Bács-Kiskun megye természeti és kulturális adottságaiból adódott, hogy a téeszek mellett egy heterogén szövetkezeti modellt engedtek felállítani a Homokhátságon, a gyenge minőségű homokos, tanyás térségekben, ahol a szőlő- és gyümölcstermesztés volt a meghatározó, Itt termelőszövetkezeti csoportokat és jelentős önállósággal bíró szakszövetkezeteket hoztak létre, ez utóbbiakból 1970-ben 70 működött. Ez viszonylag sikeres modell volt, köszönhetően annak, hogy a föld, elsősorban a szőlő a gazda használatában maradt, valamint a tanyai háztáji termelés integrálása, a közvetlen értékesítés lehetősége (például borozók, borkimérések üzemeltetése országszerte) és a megyei vezetés – köztük Romány Pál és Gajdócsi István – jó politikai kapcsolatai miatt. Az életképesség bizonyítéka, hogy a szakszövetkezetek egy része, vállalati formában, a rendszerváltás után is megmaradt, illetve a térségükben a vállalkozói mentalitás megerősödött. A téeszösszevonások és a gyakori vezetőcserék azonban mind a rendszer problémáiról árulkodnak. Rigó konklúziója, hogy a diktatúra a vidéki életvilágokban lassan épült ki és a személyes kapcsolatok döntő jelentőségűek maradtak. Tulajdonképpen csak azok a helyi vezetők válhattak sikeressé, akik képesek voltak a közös érdek megtalálására a lakosság és a pártállam között.
Galambos István (NEB) esettanulmányon keresztül vizsgálta a szakszövetkezetek kérdéskörét. Kiskőrösön több szakszövetkezet is alakult, ezek átalakításai és megszűnései azonban önmagukban is egyfajta anomáliát mutatnak a rendszer működését illetően. A szakszövetkezet állami }válasz volt a kollektivizálás sikertelenségére, ám ennek kimondása a korban elmarad. Még az 1980-as évek végén is olyan pártállami szövegekkel találkozunk, amelyek csak ideiglenes állomásként fogadják el ezt a „társulási formát” és a termelőszövetkezet felsőbbrendűségét hirdetik. Fontos azt is megjegyezni, hogy nem annyira a társadalmi ellenállás, hanem inkább a speciális művelési igény hozta létre a szakszövetkezeteket. Érzékeltetik ezt már maguk az elnevezések is: alig találni olyan nevet, ami helyi viszonyokra utalna, jobbára a kommunista toposzok jelenítődnek meg (Béke, Dózsa, Előre, Haladás stb.). A rendszerváltozással a szakszövetkezetek bázisán újult meg a helyi borászat, amely immár nagyobb hangsúlyt fektetett a minőségre, ami korábban sokszor kifogásolható volt. Ez komoly aggályokat vet fel a szocialista mezőgazdaság termékeinek versenyképességét illetően.
A záróelőadásban Ö. Kovács József (MNL OL – PPKE BTK) a téeszekben megmutatkozó rendszercsődről beszélt, aki 1990 előtt szigorúan titkos anyagok felhasználásával értékelte a kommunista korszakot. Kortársi tapasztalatokat beemelő előadása három csomópontba sűrűsödött: emberek, föld és üzemszervezet. 1976-ban egy tizenkét megyére kiterjedő vizsgálat feltárta a működésképtelenség strukturális okait, köztük a nyugdíjasok magas arányát, a fluktuációt és az eddig nem kutatott ingyenmunka kérdését. A téeszből kilépőkkel készült interjúk alapján a fő gondot a munkaidő hossza, a nem megfelelő technikai ellátottság, az erős fizikai igénybevétel és az alacsony bérezés jelentette. Ö. Kovács előadása felhívta a figyelmet az inaktívak drámai arányára az ötszáz lakos alatti falvakban. Ezek az inaktívak jellemzően nők, és nagy számban a Dél-Dunántúlon, valamint Északkelet-Magyarországon éltek. Vagyis, míg a rendszerváltással beköszöntő munkanélküliséget joggal tekinthetjük traumatikusnak, mégis azt találjuk, hogy a problémák gyökerei már 1980-ban kimutathatók voltak. A földdel kapcsolatban Váncsa Jenő miniszter elemzései szolgáltattak támpontot, melyek kimutatták, hogy az ország területének 60%-án csökkent a termelőerő. Váncsa elemzései szerint a földek az akkori államadósság közel 40%-ának megfelelő összegért feljavíthatók lennének a 2000-es évre, ám ez a terv végül – érthető módon – papíron maradt. Nagy befolyást gyakorolt ugyanakkor a rendszerváltás folyamatára, hiszen a földkárpótlás során földet csak akkor adott vissza az állam, ha a tulajdonos vállalta a meliorizáció költségeit. Végül, az üzemszervezet kapcsán az előadás kitért a kettős munkamorálra, a téeszegyesítésekre mint válságjelekre. 1978-ban az államhatalom is elismerte, hogy tervszerű munkagazdálkodásról a téeszek többségében nem lehetett beszélni. A jól teljesítő téeszek mögött két dolog sejlik fel. Egyrészt a jól működő és termelésbe integrált háztájik, másrészt a melléküzemágak, amelyek valójában főüzemnek tekinthetők, noha mezőgazdasági alaptevékenységet nem végeztek. 1968 és az úgynevezett „új gazdasági mechanizmus” váltságkezelésként írható le, amely azonban sikertelen volt: 1989-re bekövetkezett a rendszercsőd.
A konferencia előadásai a tervgazdaság és benne a tervezett társadalom megvalósításának kudarcait közvetítették. A kommunizmus projektje integráció helyett dezintegrálta a társadalmat, ezek az évtizedek a közösségek védekezéseként is tárgyalhatók. Több előadó is érintette, hogy a hatalom reprezentánsai fejében nem éltek kész tervek, a projekt megvalósításának módjára hiányzott a közmegegyezés. Mindez teret engedett az informális technikáknak, köztük a korrupciónak is. Horváth Gergely Krisztián (BTK TTI) konferenciát záró gondolataiban éppen ezt emelte ki: a korrupció a rendszer lényege volt, a politikai érdekkijárás gyakorlata (mint Bábolna vagy Nádudvar példája mutatja) a valódi, kockáztató vállalkozás morális lejáratását jelentették.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont következő konferenciája 2021. december 7-én kerül megrendezésre, amelynek fókuszában a településpolitika gyakorlata és következményei állnak.
Forrás:
Fotók az eseményről...