Hatvan évvel ezelőtt, 1958. december 5–7-én – alig egy héttel Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőparancsnok december 1-jei kivégzése után – a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága határozatot fogadott el a kollektivizálás meggyorsításáról. Az állampárt vezető testületének határozatával kezdetét vette egy túlzás nélkül hadműveletnek nevezhető politikai kampány.
A kényszerkollektivizálás végére megszűnt a hagyományos paraszti társadalom Magyarországon, bár nem ellenállás nélkül. Miként törte meg a parasztságot a kommunista diktatúra folyamatos próbálkozása a kollektivizálásra? Hogyan diszkriminálták még a téeszekbe kényszerített parasztságot is a Kádár-korban?
Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történész elnökével és Horváth Gergely Krisztián történésszel beszélgettünk.
Mit kell tudnunk a parasztságról, hogyan élték meg az 1945-ös korszakváltást?
Horváth Gergely Krisztián: A Dunántúl parasztsága, ezen belül is főleg a Balatontól északra elterülő vidékeké összességében tulajdonpárti, a status quót tiszteletben tartó, mérsékelten konzervatív, a radikális változásokkal szemben bizalmatlan, a társadalmi igazságosság irányába nyitott csoportként jellemezhető. Hasonló képet mutat a Duna–Tisza köze polgárosult agrárvárosainak társadalma. A Dél-Dunántúlon, s főként Északkelet-Magyarországon és a Tiszántúlon már polarizáltabb volt az agrártársadalom. Előbbi régiókban a nagybirtok dominanciája miatt konzerválódott az agrárszegénység, míg a Tiszántúlon a nagybirtok mellett volt egy szűk, jómódban élő gazdaréteg is, akik, illetve felmenőik megdolgoztak ezért a jómódért. Ugyanakkor mellettük élt egy nagyszámú agrárproletariátus. Ehhez hozzájött még, hogy nemzetiségileg és felekezetileg is voltak különbségek. Tótkomlóson, Békéscsabán például volt egy evangélikus szlovák gazdaelit, és alattuk egy magyar agrárszegénység. Rengeteg indulat gyűlt fel a jobbágyfelszabadítás óta eltelt évszázadban. Ez valahol érthetővé teszi, hogy az ötvenes években miért ezekben a régiókban öltött legnagyobb mértéket a kuláküldözés. Azt ugyanis nem csak a hatalom erőltette, hanem sok helyütt helyben is volt rá fogadókészség.
A korábban kisemmizettek ebben valamiféle társadalmi igazságtételt láthattak.
Kiss Réka: 1945-nek alapvető kérdése a föld. A kisgazdáknak, a parasztpártnak is volt saját elképzelése a földosztásról. Hogy földosztásra szükség van, azt a demokratikus pártok mindegyike vallotta. A kommunista párt persze a társadalmi elfogadottsága növelése érdekében használta fel a földosztást, mögötte a Vörös Hadsereggel, és így a földosztás kifejezetten politikai-hatalmi kérdéssé vált. A kommunisták számára nem a földéhség kielégítése volt az elsődleges, elsősorban nem kisparaszti birtokok létrehozására törekedtek, sokkal inkább radikális tulajdoncserére, a régi elitek kiszorításával. Kárpótlás nélkül osztották a földet, miközben az egyházak autonómiája alól is szó szerint kihúzták a talajt. Rengeteg visszaélés történt helyben: ez hatalmi kérdés volt a kommunisták számára, tudták, hogy a földosztó párt népszerű lesz, ezért gyorsan végrehajtották, minden szakszerűség nélkül, politikai alapon. Miközben a kommunista párt az egyház és állam szétválasztásának programjával lépett fel, aközben olyan helyzetet teremtett, hogy ha az egyházak el akarják látni feladataikat, akkor ki vannak szolgáltatva az államnak, már 1945-ben.
HGK: Az időzítés szimbolikus, a földreform-rendeletet március 15-ei dátummal hirdették ki március 17-én. De ekkor a Dunántúl nyugati sávjában még dúl a háború. Ezzel a kérdéssel meg kellett volna várni a harcok befejeződését. Tömeges panasz ekkoriból, hogy rengeteg tulajdonos nem tud róla, hogy az ő földje már szét lett osztva, s mire hazatért, már kifutott a fellebbezési időszakból. Sok apró technikai megoldást találtak ki arra, hogy miként lehet minél hamarabb birtokon kívül helyezni a volt tulajdonosokat.
Mintegy 640 ezer ember kapott átlagosan 5 hold földet, ami eleve életképtelen birtokméret. Megjegyzendő, hogy ahol nem volt felosztható birtok, ott a földreform is elmaradt. Téves tehát az a kép, ami demokratikus, minden jogosultnak egyforma esélyt jelentő vívmányként tekint a földreformra. Ráadásul akiknek juttattak, szegényparasztoknak, cselédeknek, azoknak kevés kivételtől eltekintve se tőkéje, se tudása, se jószága, eszközei nem voltak a birtok viteléhez, igazából nem tudtak vele mit kezdeni.
Három év múlva, 1948 őszén, amikor Rákosiék elkezdik az első téeszeket propagálni, akkor éppen ez a szegényparaszti réteg az, amelyik elsőként beadja a földjét, mert csak teher volt a számára, ráadásul művelési kötelezettség is járt vele. Az úgynevezett úri birtokok esetében meghúzott 100 kataszter holdas limit 57 hektárt jelent, ami manapság a birtok gépesíthetőségének alsó határa. Napjainkban egy 57 hektáros birtokból Magyarországon hivatásszerűen nem nagyon lehet megélni, 80-100 hektártól indul az a birtokméret, amin az egyéni gazdálkodás boldogulást is jelent. Akkoriban persze, a nagyfokú önellátás miatt, kevesebb földön is lehetett boldogulni, de amennyiben a rendeletalkotók komolyan veszik a gazdálkodás közép és hosszú távú modernizációját, úgy a gépesítés igénye már eleve nagyobb birtokot kívánt volna meg. A rendelet úgy fogalmaz, hogy a földosztásba bevonandó a száz holdnál nagyobb úri birtok és a kétszáz hold feletti paraszti birtok. De az úri birtokot nem definiálták. A Duna–Tisza közén nagy hagyományai voltak a parasztpolgári világnak: sok olyan városi, polgáriasult család élt ott, akiknek földjük is volt, több lábon álltak. Ők a birtokukat már nem maguk művelték, hanem bérbe adták vagy munkásokat fogadtak. 1945 és főleg 1948 után úgy tekintettek rájuk, hogy kizsákmányolnak, de ez nem volt igaz, éppen ők adtak másoknak kenyeret a szezonmunkákkal. A polgárosodás bázisa,a vidéki középosztály kapott egy nem kiheverhető csapást a földosztással.Ezer hold felett kárpótlás nélkül vették el a földet, száz hold felett a kárpótlás ígéretével, de ez sem került kifizetésre.
Mennyi volt a felosztott nagybirtok, illetve paraszti közép- és kisbirtok?
HGK: Országos kimutatásról nem tudok. A lokális vizsgálatok azt mutatják, hogy sokkal könnyebben találta magát bárki a szétosztandó birtokúak körében, mint az indokolt lett volna. Legyen szó a Volksbund-tagság vagy szimplán a demokráciaellenes beállítódás vádjáról, vagy éppen a cselédtartásról, ami nem ritkán még paraszti környezetben is az úriság indikátorává lett. A földosztás során visszaéltek a fogalmak jelentésével. Nem túlzás kijelenteni: a földreform ilyen értelemben egy jól felépített mítosz.
És sikerült ezzel támogatói bázist teremteniük maguknak a kommunistáknak?
HGK: 1944-ben a Békepárt néven futó kommunistáknak még csak párezres tagsága volt, ehhez képest 1945 nyarára több százezres tagságot tartottak nyilván, októberre pedig már ötszázezer embert.
KR: Ezzel együtt az 1945. novemberi választásokon a kisgazdapárt abszolút többséget tudott szerezni. Az agrárvilág döntő többsége kisgazdapárti volt. Az egész földosztás nagyon paradox történés volt. Az igény indokolt, de ahogy megvalósították, annak köze nincs ahhoz, hogy életképes birtokokat létesítsenek. A propaganda viszont „új honfoglalásról” harsog, Nagy Imre a „földosztó miniszter”. 1948-ban pedig ugyanezektől az emberektől, akik végre kaptak valamit, veszi vissza a földet ugyanaz a párt, miközben teljes társadalmi csoportokat bélyegez meg ellenségként. A parasztpolgárok lesznek majd kuláknak kikiáltva.
„Munkás-paraszt hatalom” – hirdette magáról a kommunista diktatúra. Ehhez képest a kommunisták nem feltétlen szövetségesként tekintettek a parasztságra.
HGK: A parasztságra erőforrásként volt szükség, két szempontból is. A buharini tézis szerint a tőkeszegény országban a parasztság segítségével lehet forrást teremteni az iparosításhoz. Egyrészt az elavult ipar mellett jobbára csak a mezőgazdaság termékei voltak értékesíthetőek a világpiacon. Másrészt a belső árpolitikának köszönhetően a parasztság drágábban jutott hozzá az iparcikkekhez, miközben az állam arra kényszerítette, hogy terményeit, jószágait az önköltségi ár alatt adja el. Mindez masszív veszteségspirálba hajtotta a parasztságot, s erre jött a kuláküldözés, ami véres valóság volt, a Szovjetunióban az 1920-as évek végétől, nálunk 1949-től.
A padlássöprés sem túlzó kép, ami terményt csak látnak a hatóságok, az ÁVH, azt viszik. A legsötétebb időszak 1949–1953, de ’54–55-ben is része az állami adópolitikának a begyűjtés. Emellett munkaerőként is számoltak a parasztsággal az ipar számára, arra akarták őket kényszeríteni, hogy inkább az ipari munkát válasszák, akkor is, ha az egykori gazda csak betanított vagy segédmunkásként tudott dolgozni a gyárban. Noha a saját föld, saját tulajdon magasabb presztízst, társadalmi megbecsültséget jelentett, az alkalmazotti, fizikai munkás lét menekülési útvonalként mégis vonzó lett, hiszen egérutat jelentett az üldöztetés elől.
KR: A propaganda által sulykolt kép és a gyakorlat folyamatosan ellentétben álltak egymással. Miközben „munkás-paraszt hatalmat építenek”, aközben a parasztság hagyományos mentalitása, életvitele gyökeresen ellentétes a kommunista társadalmi elképzelésekkel. A parasztság alapvetően egy tradícióihoz ragaszkodó, mindennapi életvezetését tekintve konzervatív, vallási hagyományrendszerben élő réteg. Mindaz jellemző rá, amit a kommunisták meg akarnak semmisíteni. Elég arra gondolnunk, hogy a parasztság volt a „klerikális reakció” bázisa. A parasztság lesz majd az ötvenes évekre az utolsó olyan nagy, autonóm társadalmi csoport, amely gazdaságilag még független tudott maradni, s ami éppen önellátó volta miatt tudta magát kivonni a kommunista állam újraelosztó mechanizmusaiból.
A gazda mentalitását tekintve minden, csak nem marxista.Ezért aztán már öt hold szőlővel „kulák” lehetett bárki, a kulák pedig az ellenség megtestesülése. A kulákokat a propagandában dehumanizálták, például pókként ábrázolták. A Ludas Matyi tele van a hájas, ellenszenves kulákok karikatúráival, akik a fekete, reakciós pappal szövetkeznek a nép ellen. Közben ott a propagandafotó a csujogató traktoroslányról.
HGK: Az úgynevezett körmös traktornak (a kerekén nem volt gumiabroncs, hanem a felniből kiálló „körmökkel” kapaszkodott a földbe – a szerk.) az ülése csak egy vastányér, és a régiek elmondása szerint annyira rázott, hogy nem lehetett rajta megmaradni. Borzasztó lehetett azt vezetni, pláne nőként. Vagy egy másik szürreális kép, amikor az aratók a munka szünetében a gabonatábla kellős közepén rádiót hallgatnak. Aki életében egyszer is részt vett aratásban, az tudja, hogy ez mekkora hazugság. Már Lenin és Sztálin kifejtették, hogy a birtokos parasztot pusztán az a tény, hogy földtulajdona van, óhatatlanul a burzsoázia felé húzza, ennél fogva eleve megbízhatatlan. A „kulák” egyértelműen ellenség, míg a „középparasztot” meg lehet győzni a hatalommal való együttműködésről, hogy adják be földjeiket a majdani termelőszövetkezetek számára. Így lesznek teljes jogú tagjai a szocialista társadalomnak. Tulajdonképpen csak a szegényparasztok, zsellérek, napszámosok, azaz az agrárproletariátus számítanak igazi szövetségesnek.
KR: A hagyományos paraszti világ erősen rétegzett volt. A kommunisták az oszd meg és uralkodj elve alapján rájátszottak erre. Nem a konszenzust keresték, hanem azt, hogy miként fordítsák egymással szembe a parasztokat. Szétszakították a falu bizalmi hálóját. A sztálinista korszak mindennapi törvénysértései között találunk kirakatpereket is.
A következő eset Békés megyében történt: egy parasztember nem lépett be a téeszbe. A téesz földjén kigyulladt a tarló, ami a termést is veszélyeztette, ezt a gazdát pedig koncepciós perben elítélik szándékos gyújtogatásért. Az államvédelmi tiszt azzal a megjegyzéssel számol be az ügyről felettesének, hogy „kiválasztottuk a megfelelő szakbírót és ülnököket, akik megfelelő felkészítés után vállalták a halálos ítéletet, amelyet még aznap végre is hajtanak”. Mindez a teljes joghalál példája, de gondoljunk bele abba, helyben milyen üzenete volt ennek az ügynek. Ráadásul egy paraszt sose gyújtaná fel a termést, ami az életet jelenti számára. A tudatos károkozás teljesen ellentétes a paraszti mentalitással. Ebből látszik, hogy az ellenségnek kikiáltott csoportokat erkölcsileg is el akarták lehetetleníteni. Ez olyan, mint amikor az ’56-osokat köztörvényes bűncselekményekkel vádolták. Nem elég megbüntetni őket, mert akkor rokonszenvet fog érezni irántuk a közösség, le is kell járatni őket. A propaganda eszköze a társasjáték, a szalvétára nyomott képek, a hatalom benyomult az élet minden területére. A tankönyvek nyelvtani példamondatai, a tollbamondás a téeszesítésről szólt: Gyuri bácsi belépett a téeszbe, a felesége ingyen kapja az orvosi ellátást. Józsi bácsi nem lépett be a téeszbe. Gyuri bácsi jól döntött, Józsi bácsi rosszul.
Mennyire hatott ez a propaganda?
HGK: A tulajdonát nyilván senki nem adta oda jó szívvel. A kádári végső téeszesítés esetében ott van ’56 vereségének tapasztalata, az „ellenforradalmárnak” kikiáltottak megbüntetése. Amikor kivégeznek egy miniszterelnököt, mit várhat a kisember? Itt vannak a szovjet csapatok, s már 1948 óta elnyomó, kommunista diktatúra van, az ellenállás bukásra van ítélve. Ezzel együtt nincs olyan hely, ahol önként odaadták volna földjeiket a gazdák. 1959 januárjában indult a kollektivizálás záró hulláma, december 7-én volt hatvan éve, hogy döntött róla az MSZMP Központi Bizottsága. A Dunántúlon Győr-Moson-Sopron megyéből indul a folyamat, az Alföldön Szolnok lett a súlyponti megye. Az agitátorok faluról falura haladtak, de offenzívájuk az ellenállás miatt valamikor több hétre is elakadt. Csak 1961-re sikerült az egész országra kiterjedően a paraszti földek elvételét befejezni. A paraszti földek 90 százaléka bekerült a téeszekbe, az agrárkeresők 94 százaléka pedig már az ún. „szocialista szektorban” dolgozott. Eufemisztikusan ezt úgy nevezték, hogy „a mezőgazdaság szocialista átalakítása”.
Ez a valóságban fizikai terrort, pszichikai erőszakot, akár a családtagokkal való zsarolást jelentett. Akkoriban még egy névtelen levél feladását is kétszer meggondolta az ember, mégis akkora volt az elkeseredés, hogy sokan vették a bátorságot, és levelet írtak a lapoknak, a pártnak vagy magának Kádár Jánosnak.
KR: Az 1959–60-as kényszerkollektivizálás kulcsát az 1956-os megtorlásban kereshetjük. A Rákosi-rendszer totális erőszakkal lépett fel a parasztsággal szemben, mégsem sikerül neki a szövetkezetesítés. A forradalom alatt vidéken ugyan nincs harc, de néhány nap alatt lebontják a tanácsrendszert és létrehozzák a nemzeti bizottságokat. Létrehoznak néhány nap alatt egy valódi, autonóm, önigazgató intézményrendszert, szó sincs anarchiáról. Tehát a nyilas és a kommunista diktatúra ellenére még megmaradtak a helyi közösségekben azok a hiteles emberek, akik tudják, hogyan kell egy ilyen közösséget eligazgatni. A többiek megbíznak bennük. A forradalom leverése után megjelennek a pufajkások, akik válogatás nélkül végigverik a falut a totális megfélemlítés céljával. Utána pedig megkezdődnek a megtorlások, amelyeknek Nagy Imréék, azaz a politikusok és a fegyveres forradalmárok mellett a harmadik célcsoportja épp a nemzeti bizottságok, munkástanácsok vezetői lesznek. 1958 végére legtöbbjüket kivégzik, bebörtönzik. Ezután kezdődik a kollektivizálás befejező szakasza, akkor, amikor már túl vagyunk a verőlegények randalírozásán és a magemberek kiemelésén, meghurcolásán.
A falu ellen tehát fizikai és pszichés hadviselés is folyik. Egy magát „igazi kommunistának” valló ismeretlen ír a Népszabadságnak egy levelet, amelyben tiltakozik a módszerek ellen, hogy ez nem kommunizmus, ez anarchia.
HGK: A módszerek jól ismertek ekkor már: az úgynevezett „népnevelők” győzködik a falusiakat, amihez hozzá tartozik, hogy éjjel kirángatják a már alvó gazdát, beviszik a tanácsházára vagy az iskolába, hogy megdolgozzák. Állva kell maradnia egész nap a kályha mellett nagykabátban, étlen-szomjan, megverik, felpofozzák, padlóra tett pénzérmén kell nagylábujjon megfordulni, egyszóval a megalázásuk volt a cél, hisz sokszor 50-60 éves gazdákról van szó, akik becsületben megőszültek, s akkor most a „népnevelők” zsarolják őket, hogy adják oda „önként” az aláírásukat. Ez példastatuálás volt, hiszen ha egy falun belül ennek híre ment, máshol már nem várták meg, hogy megverjék őket.
KR: Egy szemtanú mondja az Apáink földje című kisfilmben, hogy mi már túl voltunk az ötvenes éveken, az apámat egyszer már elvitték, volt egy 1956, nincs hova hátrálni. Kifárasztották a parasztságot, és megszűnt a remény, hogy jön a Nyugat, hogy segítsen. Mindennek ellenére néhány helyen nyíltan is tiltakoztak, Nyírcsaholyban például asszonytüntetésre került sor, még ebben a teljesen kilátástalan, lehetetlen helyzetben is. A közösségekben megjelent a passzív ellenállás, szabotázs és hasonlók, ebben a faluban pedig kétszáz asszony kivonult az utcára, ki akarták hozni a tanácsházáról a férjeik által aláírt belépési nyilatkozatokat.
Mit gondolt a parasztság a marxizmusról? Biztosan nem volt ott a polcukon a Marx-összes.
KR: Van egy 1919-es tapasztalatuk, majd a háború alatti szovjetellenes propaganda, aztán megjelenik a Vörös Hadsereg, így a kommunizmusról az az első tapasztalat, hogy a nőket megerőszakolják, a férfiakat pedig elviszik malenkij robotra. Ez a tapasztalat traumatikus, tömeges, miközben nem lehet róla beszélni.
HGK: Attól a józan konzervativizmustól, ami nem mint ideológia, hanem mint élettapasztalat jellemezte a parasztságot, idegen az a gondolat, hogy elvesszük a másét. A boldogulásnak a tisztességes útja az elfogadott, hogy össze kell spórolni, lassan növekedni. Az osztályellentéteket kihegyező hozzáállás eleve idegen volt a parasztság értékrendjétől.
KR: Ennek a hagyományos társadalmi rendnek van három pillére: a tulajdon tisztelete, a vallásosság és a nemzeti gondolat. A kommunizmus mindhármat sértette.
Mit gondolt a parasztság az egyenlőség eszményéről?
HGK: Az egyenlőség és a régi elitek korábbi adósságainak kiegyenlítése két külön dolog. Hogy legyen a parasztok számára is társadalombiztosítás, hogy a gyerekeiknek elérhető legyen az iskola, aztán a gatyás és nadrágos ember közötti különbségtétel megszüntetése érthető, elérhető és fontos célok lettek volna. Azaz ez esetben az egyenlőség egy emancipatív politikát jelentett volna. A kommunisták számára azonban az egyenlőség a gyakorlatban azt jelentette, hogy tegyük proletárrá az egész országot, és mindenki egyenlően szegény lesz. Ahogy Szabó Magda fogalmaz A szemlélők című regényében: „csak a szenvedés és a veszély volt kollektív és demokratikus”. 1948 után megindul, majd 1961-re tulajdonfosztottként lényegében befejeződik a parasztság proletarizálódása.
KR: A szövetkezeti gondolat eredetileg önkéntes, közös értékesítési társulást jelentett volna, amit kiforgatott a kommunizmus. A termelőszövetkezetesítés kifejezés eufemizmus, valójában kényszerkollektivizálás zajlott.
A parasztság kollaborált vagy ellenállt?
HGK: A parasztság ekkor már csak túlélni szeretett volna, ennek volt az egyik útja, hogy egy-egy családból annyian léptek be a téeszbe, amennyinek muszáj volt. Az ipari, városi munka jobban is fizet, így a többiek vagy ingázni kezdtek, vagy beköltöztek a városba. A háztájinak nevezett 1 kataszteri holdas parcella, amit a téesz visszacsepegtetett, kis kapillaritást jelentett a boldoguláshoz, ami az önkizsákmányolásra épülő túlmunkával lehetővé tett egy kis további gyarapodást. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar szociológiája előszeretettel beszélt pont a háztájik kapcsán polgárosodásról, de utólag elég tisztán látszik, hogy erről szó sincs,az életszínvonal emelése, a felhalmozás volt az elsődleges és reális cél, nem pedig a polgári életeszmények megvalósítása.
KR: A hatalom szabta keretek között a parasztság megpróbált túlélni. A régi munkamorál szerint, ha már benne voltak a téeszben, akkor megpróbálták azt működőképessé tenni. Kopp Máriáék kezdtek el beszélni arról, hogy mindez milyen hihetetlen devianciákat eredményezett. A gyermekszám csökkenésének ez az egyik oka, ahogy a tömeges alkoholizmusé, a magas öngyilkossági rátáé is. Voltak, akik ezt téeszneurózisnak nevezték már a hatvanas években: az addig maga ura parasztokat bekényszerítették a téeszbe, ahol nem ők hozzák a döntéseket, miközben azt látják, hogy aki meghozza, az szaktudás nélkül, pazarló módon vezeti a téeszt. Sok beszámolóban az a megtörés pillanata, amikor a gazdáknak elviszik a lovát. A ló, az igásállat valahogy szimbolikus lett. Az identitásvesztés másik oldala a lakótelepek megjelenése a városokban, amelyek templomok nélkül épültek fel.
A hagyományos közösségek felbomlanak, de az új közösségek nehezen alakulnak ki. HGK: Látványos a különbség aközött, hogyan támogatja az állami szociálpolitika az ipari munkást és a tsz-parasztot. A különbség a hatvanas években is folyamatosan megmaradt. A parasztok másodrendű állampolgárokká váltak. A településpolitika 1951-től kezdve leírta a falvakat. A Területrendezési Intézet három csoportba sorolta a településállományt: országos súlyú városok, városias szerepű települések és falvak. A falvakat is három csoportba osztották: fejlesztendő, mérsékelten fejlesztendő és – s ez a legnagyobb csoport 1530 faluval, azaz a településállomány felével – „lélekszámuknál, gazdasági helyzetüknél, közlekedési adottságaiknál, területi elhelyezkedésüknél fogva nem illeszthetőek bele a kialakítandó szocialista településhálózatba, és nem is fejleszthetők”. Ezért ezek a falvak csak villanyt, vezetékes vizet és egy bekötőutat kaptak, semmi mást. Amikor 1971-ben megalkották az országos településhálózat-fejlesztési koncepciót, abban is ez köszön vissza: 130 város, alatta ezer alsó fokú központ, majd kétezer nem fejlesztendő település. Ez azért üzenetértékű. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az egész Dél-Dunántúlon alig volt buszközlekedés, de ugyanez a helyzet keleten, végig a román határ mentén is.
A társadalombiztosítási jogosultságnak két kategóriája van: az ipari biztosítottak, a „dolgozók”, valamint a mezőgazdaságiak, azaz a téesztagok és családtagjaik. Jellemző, hogy a téeszek függetlenített párttitkárai is ipari biztosítottak voltak, szemben a tagsággal. Az anyasági segély még 1967 után is „dolgozó” nők esetén egy gyerek után 700, második gyerek után 600 forint, a mezőgazdaságiak esetében egy gyerek után 500, második után 400 forint. A családi pótlék esetében ez még látványosabb: a téesztagnak két gyerek után járt 140 forint, a harmadik és többi után 70-70 forint, míg a „dolgozók” két gyerek esetében 300 forintot, három gyerek után 510, négy után 680 forintot kaptak. Egy téesztag tehát 280 forintot kapott négy gyerekért, egy dolgozó pedig 680-at. A gyes is hasonló: az ipari dolgozóknál 600 forint havonta, míg a tsz-tagok esetében csak 500. A nyugdíjba menetel korhatára 55 év volt a nőknél, 60 a férfiaknál, de a téesztagok öt-öt évvel később mehettek nyugdíjba. A keresetek közt is különbség volt. A 1967-ben a bányászat átlagbére vezetett 2586 forinttal, a kohászatban ez 1906 forint, a legkisebb ipari jövedelem a textilipari 1480 forint, téesztagoknál viszont 936.
Az állami politika fenntartotta az ötvenes évek elején megfogalmazott célt, hogy ipari országot kell csinálni, és ehhez elő kell teremteni a munkaerőt. A nyílt represszió már nem volt járható út, így a szociálpolitikába és az adókba kódolták be ezt. 1963 után házadót kellett fizetni minden nem állami tulajdonú ingatlan után. A bérházakat államosították, az új lakótelepek is tanácsi kezelésben voltak, így a parasztság az a csoport, akit ez potenciálisan érintett. A falusiak 93 százaléka saját házában élt, a házadó tehát a falusiak adója, ráadásul a település lélekszáma alapján sávosan szabták meg, ötezer lakos felett két szobánál 150 forint, ami egy havi téesz-kereset 15 százaléka. Az Alföld óriásfalvainak lakóit ez különösen hátrányosan érintette.
Meddig beszélhetünk hagyományos paraszti társadalomról Magyarországon?
HGK: A paraszti társadalmat 1961-gyel felszámolták. A munkaközpontú, aszkézisre is hajlandó paraszti mentalitás ugyanakkor a jelenig kitapintható, bár mára erőteljesen erodálódott. Jól látszik ez például a gyorsan végbemenő szekularizációs folyamatokból is.
A paraszti életforma alapja rendült meg a kollektivizálással. Az, hogy ma a templomba járó embert sok helyütt szinte kizárólag az öregasszonyok jelenítik meg, az a hatvanas évek első felétől eredeztethető, s erre rásegített egy tudatosan egyházellenes politika.
KR: Ami itt lezajlott, az nem csak a parasztok története. A magyar társadalom többsége az agráriumból élt. A paraszti társadalom felszámolása nélkül nem lehet megérteni, hogy ma milyen problémákkal küzdünk. A történelem nem csak a budapesti hatalmi és kulturális elitek történelme. A vidék szerves része a magyar történelemnek, a vidéki Magyarország kommunizmus alatti történelme pedig szerves része a kommunista diktatúra történetének. Így érthetjük meg, hogy milyen állapotban érte a rendszerváltás az országot, és hogy miről beszélünk, amikor a kommunizmus örökségéről beszélünk. Ezek a folyamatok, az akkori problémák máig, generációkon át húzódnak, ezért visszatetsző azt mondani, hogy harminc évvel a rendszerváltás után ne beszéljünk a kommunizmus örökségéről. Mindez ráadásul lefojtott, tabusított történet, már csak ezért sem vagyunk túl rajta. Sorsfordítás címmel indított vándorkiállításunk megrázó tanulsága éppen ez: az elfojtott traumák felszínre buknak. A helyi közösségekben pontosan tudják, ki volt a járási párttitkár, aki levezényelte a kollektivizálást, ki az ő leszármazottja, és még mindig nem merik őket megnevezni. Fontos, hogy a közösségeknek segítsük a traumahalmaz oldását. Gyakran hallom azt a kifogást, hogy felesleges nosztalgiázni és múltba révedni a parasztság eltűnése miatt, a lakótelepek megjelenése miatt, hiszen Nyugaton is ugyanez történt, a modernizálásnak meg kellett történnie. Egyetértenek?
KR: A legnagyobb különbség, hogy nálunk ez tömeges, állami erőszak által valósult meg. Békeidőben ez volt a legnagyobb szervezett, tömeges állami erőszak. Ez nem pusztán egy modernizációs folyamat volt, hiszen erőszakkal párosult, szétzilálták a családokat. Diktatúra volt, nem demokrácia.
HGK: Hogy a régi, kicsi ablak helyett nagy, a napfényt beengedő ablak van, meg hogy a csapból folyik a meleg víz, az jó dolog. A panelbe költözők egy része örült az új, kényelmes lakásnak, bár a tanácsok annyira nem tartották azokat karban, hogy húsz év alatt amortizálódtak.
A régi közösségeket ugyanakkor a modernizált életforma nem tudja pótolni,a gyökerek elvágása így trauma, amit ráadásul magány, egyedüllét, atomizálódás követ. Materiális javakból nem lehet magyarázni sem a boldogságot, sem az ellenkezőjét. Ma az egykori Moson-Sopron-Vas megyék nyugati részéből létrehozott Burgenlandban a keresők jó része Bécsbe ingázik, de ettől még meg tudták őrizni sajátos falusi életformájukat. Volt lehetőség arra, hogy a nyilván ott is gazdasági kényszerek mentén kibontakozó átalakulás szerves módon menjen végbe. Itthon e kérdés kizárólag úgy merült fel, hogy a boldogulás reményében vagy otthagyjuk, felszámoljuk addigi létformánkat, vagy megpróbálunk megmaradni és erőlködni. Mostanra felnőtt az unokák generációja, és látszik, hogy az előző két generáció mennyire hiányzik a falvakból, hisz' a téeszben maradni nem volt sikertörténet.
Ma beszélhetünk-e valamilyen formában parasztságról?
HGK: A parasztság helyett agrártermelőket vagy családi gazdálkodókat mondanék inkább. A parasztság eltűnt, előbbiek pedig egy igen szűk réteg. Az 50 hektár felett, azaz piacképes módon egyénileg gazdálkodók 2007-ben az összes egyéni gazdaságnak csak mintegy másfél százalékát tették ki. Tömeges társadalmi létformaként ez nem fog visszatérni.
A hagyományos parasztság egyszer s mindenkorra felszámolódott. Ennek a ténynek a kollektivizálást figyelemmel kísérő kortársak is tudatában voltak.
Mi az örökre eltűnt parasztság továbbvihető öröksége?
KR: Az értékrendje, a munkamorálja, a türelme, kitartása, a magabírás, a lépésről lépésre építkezés, a szerves gondolkodás. A parasztság utolsó generációi traumákon mentek keresztül. Fontos, hogy tisztán lássuk, mi történt velük. A parasztság története a közös nemzeti emlékezet része kell, hogy legyen. Ilyen értelemben, ha tetszik, rehabilitálni kell a parasztságot.