Horváth Gergely Krisztián szociológusként társadalomtörténettel foglalkozik, kutatásainak időhatárai a késői rendiségtől napjainkig terjednek. Dolgozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történeti Szociológia Tanszékén, alapító főszerkesztője volt a Korall Társadalomtörténeti Folyóiratnak. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös Vidéktörténeti Témacsoportját vezeti, ahol főként a magyar társadalom 1945 utáni történetét kutatja. Legutóbbi könyve 2018 végén jelent meg Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében – Dr. Kőgl Lénárd pályája az 1940–1960-as években címmel. Idén elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Lendület támogatását is Tíz nemzedék és ami utána következik. Vidéki társadalom az úrbérrendezéstől a vidék elnéptelenedéséig (1767–2017) című kutatási tervének megvalósításához. Horváth Gergely Krisztiánnal pályájáról, munkásságáról, a társadalom- és vidéktörténeti kutatások jelenlegi állásáról, az 1945 utáni magyar történelemről, legutóbbi könyvéről és persze tervezett Lendület-projektjéről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.
Újkor.hu: Végzettségedet tekintve szociológus vagy, de a publikációs jegyzékedet megnézve főként társadalomtörténeti írásokat közöltél eddig. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt, illetve miként kezdtél szociológusként történelemmel foglalkozni?
Horváth Gergely Krisztián: A történelem iránti érdeklődésem már kisgyermekkoromban kialakult. 1974-es születésű vagyok. A ’70-es években nagyszüleim és más idősebb rokonaim történetei meghatározónak bizonyultak számomra. Ezen, az 1910-20-as években született generáció számára a második világháború előtti idő amolyan történelmi tegnapelőtt volt, ami után jött az új világ a németek kitelepítésével, az egyházüldözéssel, ötvenhattal. Ebből persze nem következik, hogy idealizálták volna a Horthy-kort. De volt egyrészről az 1945-tel kezdődött jelen, s a tegnapot, tegnapelőttöt jelentő régi évek. Öt-hat éves lehettem, amikor a Mosonszentpéteren élő apai nagyanyám mesélte, hogy a gazdálkodás mellett Bécsbe szénával kereskedő ükapám azzal jött haza onnan, hogy látott olyan kocsit, ami ló nélkül szaladt, vagy hogy lámpafénynél aludtak a szállodában, mert nem tudták, hogy hogyan kell lekapcsolni az akkor először látott villanyégőt. Hazaérkezésükkor ezeket a történeteket senki sem hitte el a faluban. Rengeteg olyan szál jelent meg így a családi történetekben, amelynek erős társadalom- és mentalitástörténeti vonulata is volt. Ezek a történetek mélyen megmaradtak bennem, folyamatosan fenntartották az érdeklődésemet, és valahol ezekben gyökerezett disszertációs témám is, amelyből aztán a Bécs vonzásában. Az agrárpiacosodás feltételrendszere Moson vármegyében a 19. század első felében című könyv született.
Ha ennyire érdekelt a történelem, akkor hogyhogy szociológia, és nem történelem szakra mentél?
Horváth Gergely Krisztián: Gimnazista koromban zajlott a rendszerváltás, és engem minden társadalmi átalakulással vagy a kommunizmusból a demokráciába átmenettel kapcsolatos dolog izgatott. Nagy Imre temetése az én életemnek is az egyik meghatározó élménye volt, amire életemben először, egyedül utaztam fel Budapestre tizenöt évesen, mert mindenképpen ott akartam lenni. A szociológia által kínált lehetőségek és szemlélet akkor közelebb állt hozzám, minthogy évszámokat tanuljak százszámra, ami egy sikeres történelem szakos felvételihez kell. Hozzáteszem, ekkoriban az ökológia és a környezetvédelem legalább ennyire érdekelt, ami viszont erőteljes kémiai ismereteket is feltételez, így feladtam ebbéli terveimet.
Szociológia szakra nem kellett történelemből felvételizni?
Horváth Gergely Krisztián: De igen, azonban másként zajlott az itteni eljárás. Megadtak előre tizenegynéhány könyvet, és ezeket kérték. Ekkoriban szüleimmel Pápán éltünk, és ennek a listának csak a töredékét találtam meg a városi könyvtárakban. Ahhoz, hogy fel tudjak valamelyest készülni, Budapestre, a Széchényi Könyvtárba kellett utaznom. Talán ekkortól kezdett bennem a vidéki identitás is kialakulni.
Mit értesz vidéki identitás alatt?
Horváth Gergely Krisztián: Nyilván senki nem úgy születik, hogy vidékiként definiálja magát, én sem gondoltam így magamra korábban. De ha a fővárosba kerül az ember, és számos helyzetben akaratlanul is megtapasztalja, hogy ő márpedig vidéki, akkor tudatosul benne ez az identitásréteg is. Ez és a saját családom története iránti érdeklődés azután magával hozta a történelmi érdeklődési szálat is, azaz azt, hogy akkor nézzük meg, mi minden történt a vidékkel a múltban. Ö. Kovács József szokta azt mondani, hogy a társadalomtörténet valahol mennyiségi kérdés is, fontos, hogy melyik társadalmi csoport milyen lélekszámot takar. Nem lehet persze mechanikusan leképezni, hogy ha mondjuk egy adott korban 90 százalékos a parasztság aránya, akkor a tanulmányoknak 90 százalékban a jobbágyokról kéne szólnia, s jóllehet van elmozdulás abba az irányba, hogy az társadalmi hierarchia alsóbb szintjein levő csoportok emelődjenek be a történeti érdeklődés fő áramába, azért még sok törleszteni valója van a társadalomtörténetnek.
A szociológia szakos indulás mennyiben segítette a történészi munkádat, illetve hogyan alakult ki az, hogy történeti szociológiával kezdj foglalkozni, és ne valamilyen jelenbeli témával?
Horváth Gergely Krisztián: A szociológia összességében nagyon hasznos volt számomra. Nemcsak azért, mert volt néhány mind a mai napig meghatározó, kiváló tanáregyéniség az életemben, hanem azért is, mert általában adott egy olyan szemléletet, hogy az ember tudjon akár magáról, akár csoportról vagy problémáról külső szemmel gondolkodni, ne legyen az események foglya, hanem próbálja az adott problémát rögtön modellé formálni, vagy egy tágabb kontextusban megérteni. Ez a szemléletmód hallatlan segítséget jelent a történészi munkában. A történeti szociológiai irányultság több szálon bontható ki. Az egyik az, hogy elkezdtem hobbiból családfát készíteni egyetem alatt, az ükszülőktől felfelé, tizenhat ágon, amíg csak az anyakönyvek lehetővé tették. Rengeteg munkám volt benne, de amikor elkészültem, akkor rá kellett jönnöm, hogy ezek csak nevek, semmit sem tudok róluk, úgyhogy arra gondoltam, ennek felderítésére jó lehetőség lenne a szakdolgozat. Kovács I. Gábor, a Történeti Szociológiai Tanszék akkori vezetője, későbbi konzulensem abszolút támogatta az elképzelésemet. A szakdolgozatírás így a családi inspiráció hivatásformáló próbatétele lett, és a kettő nemcsak hogy nem zárta ki egymást, hanem kifejezetten erősítette. A másik az, hogy a Pollack Mihály téri régi szociológiai intézetben élt egyféle nemes történeti tradíció. A szociológia nemcsak a jelenorientáltságot jelentette, hanem azt is, hogy Spencerhez, Weberhez, Durkheimhez vagy akár Marxhoz hasonlóan történeti tárgyú problémákból is ki lehet bontani társadalmi elméleteket. Ez a fajta történeti érzékenység az oktatásban is megjelent, s itt elsősorban Némedi Dénes vagy Felkai Gábor óráit kell kiemelnem. Környezeti vonalon Lányi András humánökológiai kurzusai is egyszerre voltak eszmetörténet és civilizációtörténet. A doktori iskolát Némedi Dénes vezette, s amikor felvételiztem, semmilyen kivetnivalót nem látott abban, hogy 19. századi mosoni témával jelentkeztem, hanem inkább üde színfoltként tekintett rá. Ilyen módon lehettem doktorált szociológussá úgy, hogy valójában történészi identitás tudott kifejlődni és megerősödni bennem. Mostanra ez végleg felülírta a szociológust, s történészként tekintek magamra. A történészi irányt Kövér György előadásai is erősítették, akinek 1992-ben mi voltunk az első ELTÉ-s évfolyama, akiknek elkezdte tanítani azt a polgári kori társadalomtörténetet, amiből azután tankönyve is kinőtt. Jól emlékszem, a társadalomtörténet az egész évfolyam kedvence volt. Meg kell emlékeznem Tóth Zoltánról is, akit személyesen csak viszonylag későn, 2001-ben ismerhettem meg, de azután haláláig nagyon szoros kapcsolatban álltam vele. A rendiségről vallott felfogása meghatározó saját történeti szemléletem kialakulásában. Tóth Zoltán vallotta, hogy nemcsak az épített örökség vesz körbe bennünket a maga történeti rétegeivel, de a rendiség egykori csoportminőségei, felekezeti tömbjei, az ezek fénytörésében szemlélendő etnikai mintázatok mint a mentalitásokban, gazdasági stratégiákban, demográfiai viselkedésben stb. visszaköszönő elemek továbbra is itt vannak velünk, görgetjük őket magunk előtt.
Egyetem után a Történeti Szociológiai Tanszéken helyezkedtél el.
Horváth Gergely Krisztián: Igen, ez így van. Ez egy sor gondviselésszerű véletlennek köszönhető. Éppen Berlinben voltam egy DAAD ösztöndíjjal, amikor Huszár Tibor nyugdíjba ment. A helyét azonnal be akarták tölteni, hogy nehogy elvesszen a státusz. Professzori állásából kijött két tanársegédi állás, és utánam szóltak Berlinbe, hogy az egyiket megpályázhatnám. Ezt meg is tettem, és el is nyertem, majd itteni állásomat egyből fizetésnélküli szabadsággal kezdtem, hogy ne kelljen félbehagynom a berlini ösztöndíjat. 2001 szeptemberében kezdődött az oktatói pályám, bár már előtte dolgoztam demonstrátorként is az egyetemen. Az intézet aztán Társadalomtudományi Karrá alakult, de a tanszék mindvégig ugyanaz maradt.
Ez elég hosszú időt jelent, hiszen 2001-től 2017-ig ott dolgoztál. Mit jelentett számodra az oktatás?
Horváth Gergely Krisztián: Rengeteget tanultam belőle. Amikor odakerültem, minden korszakot szakértő oktatott. Az 1914 előtti társadalomtörténetet Kövér György, a két világháború közöttit Gyáni Gábor, az 1945 utánit Valuch Tibor tanította. Nekem mindenhova be kellett dolgoznom, így bele kellett tanulnom minden korszakba. Ahogy teltek az évek, egyre inkább, hiszen fokozatosan legyalulták a státuszokat, és 2012-re, amikor átvettem a tanszék vezetését, mindössze másfél maradt. Én maradtam tanszékvezetőként és Gyáni Gábor félállású professzorként. A kari kollégák viccelődtek is, hogy ez nem tanszék, hanem tansámli. Ez persze azt jelentette, hogy mindent kellett tanítanom, a késő rendi viszonyoktól egészen a rendszerváltás társadalomtörténetéig. Az oktatás nagyon rászorítja az embert, hogy módszeresen, hétről hétre beleolvassa magát egy-egy témába. Módszerességet, kutatói, anyagfeltárói fegyelmet kényszerít az emberre, és ennek nagyon nagy haszna van, hiszen rengeteg olyan dolgot el kell olvasni, amit nem venne a kezébe, ha egyetlen terület specialistája maradna. Persze az is benne van ebben a válaszban, hogy ha annyira jó volt ez az oktatás, akkor nem jöttem volna el az ELTE-ről 2017-ben. A tanszékünk fantasztikus hely volt annak idején. A már említett Kovács I. Gábor, vagy ahogy mindenki hívja: KIG hallatlanul melegszívű, szeretetreméltó egyéniség, aki nagy türelemmel, de folyamatos inspirálással minden kollégáját munkára noszogatta, így például az olyan közismert társadalomtörténeti kézikönyvek megírására, mint „a Kövér-Gyáni” vagy Valuch Tibor 1945 utáni kötete. KIG nyugdíjba vonulása után, a mai napig folytatja kutatásait, a polgári kor tudáselitjének vizsgálatát, így kapcsolatunk folyamatos maradt, s nagyon sokat segített mind aktív éveiben, mind azt követően. A tanszék tehát igazi műhelyként működött, majd a sorra jövő megszorítások utánra maradtunk Gyáni Gáborral ketten. Amikor átvettem a tanszék vezetését, folyamatos tűzoltásból állt a munkám, egyszerre kellett küzdeni azért, hogy megmaradjanak az óráink, és azért, hogy meg tudjuk őket tartani. A mindennapi gyakorlat azonban mégiscsak a diákokon fordult meg. Nem tudtam jól kezelni azt a szerintem az okostelefonokkal előálló helyzetet, hogy a diákokat egyre nehezebb volt az olvasásra, önálló munkára motiválni. Jóval kevesebbet olvasnak a szemináriumokra, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, az előadásokra, amelyek anyagát amúgy kötelezően letölthetővé kellett tenni, meg be sem kellett járniuk, így egyre kevesebb örömömet leltem a tanításban.
2014 óta az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös Vidéktörténeti Témacsoportjában dolgozol. Kezdetben félállásban voltál itt, majd 2017-től teljes állásba kerültél. Milyen céllal jött létre ez a témacsoport, és hogyan lettél teljes állású munkatárs?
Horváth Gergely Krisztián: Az MTA BTK-n belül – gondolva akár a főigazgató úrra, Fodor Pálra, akár Balogh Balázs főigazgató-helyettes úrra – már egy régóta fölismert, akut tudományos hiány volt, hogy a vidéki Magyarország társadalomtörténetében az 1945 utáni bonyodalmak nincsenek a súlyuknak megfelelően, a maguk mélységében feltárva, noha politikatörténeti vagy felülnézeti perspektívákból persze lehet tudni, hogy nagyjából mi történt. Arról viszont alig van tudásunk, hogy – visszautalva a fentebbi mennyiségi szemléletre – az 1949-ben még a magyar társadalom felét alkotó paraszti népesség hogyan élte meg a kommunizmust, a magángazdálkodás felszámolását, hogyan érintette a falu életének átalakulása vagy milyen kényszermobilitási pályákra kellett ráállnia. A néprajzkutatók erre nyilván rákérdeztek, sok anyagot össze is gyűjtöttek, de a levéltári anyagokon alapuló feltárómunka épphogy csak elkezdődött. Megvolt az igény arra, hogy ez a feltárás tervszerűen, szisztematikusan történjen. Ugyanez az igény fogalmazódott meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága részéről is, ami nem is csoda Földváryné Kiss Réka elnök asszony korábbi kutatásait, tapasztalatait ismerve. Ez a mindkét fél részéről meglevő érdeklődés, szándék talált egymásra, amikor a NEB és az MTA BTK 2014 augusztusában megállapodott, hogy az MTA BTK-ra telepítve, de a NEB finanszírozásában létrejöjjön ez a témacsoport. A finanszírozás alatt egy kutató munkatársi státusz és a projekt dologi költségeinek állását kell érteni. A státuszt kezdetben kettéosztottuk, Ö. Kovács József és én kezdtük meg félállásban a munkát. 2017-ben ő átment a Magyar Nemzeti Levéltárba megyei levéltárakért felelős főigazgató-helyettesnek, így az ő fél státuszát átvéve át tudtam jönni teljes állásba az ELTE-ről. Az elmúlt két év életem eddigi legfelhőtlenebb szakasza volt, arra tudtam koncentrálni, ami érdekel, és nagyon fontosnak is tartom, amit csinálunk. Egyrészt nagyon jó kutatócsoport jött létre, illetve kristályosodott ki az elmúlt években, amelynek Debrecentől Zalaegerszegig, Pécstől Miskolcig vannak tagjai, tehát decentralizáltak vagyunk, de pont ebben rejlik az erőnk, hogy autonóm kutatók úgy tudnak önálló kutatásokat végezni, hogy azok beágyazódjanak a nagyobb tematikákba, és együtt dolgozzanak azért a célért, hogy minél többet feltárjunk a vidéki magyar társadalom 1945 utáni életéből. Másrészt a Történettudományi Intézet eszményi munkahely igen értékes kollégákkal, és ugyanezt mondhatom el a NEB-ről is.
Melyeket tartod a Vidéktörténeti Témacsoport eddigi legfontosabb eredményeinek?
Horváth Gergely Krisztián: Az, hogy maga a problematika reflektorfénybe került, már önmagában fontos. A nekilendülés évei után mostanra évente új tanulmánykötetet adunk ki – idén ráadásul majd kettőt is –, amelyek újabb és újabb kérdésekre világítanak rá. Először az Ö. Kovács József vezetésével készült a Váltóállítás – Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben című kötetet emelném ki, ami két nagyon nagy tabut döntött meg. Bemutatja, hogy az 1945-ben, illetve a Tiszántúlon már 1944 őszén a szovjet csapatok megjelenésével egy időben szerveződő nemzeti bizottságok – bár biztosan voltak ilyen szándékok is – nem valódi, alulról szervezett csoportok voltak, hanem a kommunista párt trójai falovai, amelyek már a kezdettől a közigazgatás irányításának átvételét tervezték. Ezt az időszakot mi lopakodó szovjetizálásnak neveztük el, és voltaképpen ez három évvel előre hozza a fordulat évét. Az is jól rekonstruálható, hogy az 1945 tavaszán, frissen alakuló pártokban mindenhol ott ülnek a kommunisták emberei, sőt, ők maguk bábáskodnak a helyi pártok születésénél. Jó okkal. Mivel a nemzeti bizottságokba minden párt úgy delegálta a tagjait, ha a szocdemeknél és parasztpártiaknál a kommunista vonzalmúak voltak a hangadók, akkor a kisgazdákkal és a polgári demokratákkal szemben mindig megvolt a többségük. Azaz nemcsak az országos irányításban, hanem helyi szinten is jelen vannak, ilyen módon készítve elő az 1948-as hatalomátvételt. A másik nagy eredmény, elsősorban Ö. Kovács kutatásai nyomán, az 1945-ös földosztás új megítélése. A helyi szintű kutatási eredmények után modellé formáltuk, hogy itt korántsem arról volt szó, amit az egykori propaganda hirdetett, azaz arról, hogy az ország lerótta ezeréves tartozását a parasztság irányába azzal, hogy földet adott nekik. A földosztást meghirdető rendelet időpontja szimbolikus dátum, március 15-e, a közlönyben pedig 17-én jelent meg a jogszabály. A háború magyarországi szakasza április 4-ig tartott, tehát egy ilyen horderejű eseményt nem békeidőben indított el az ideiglenes kormány, amivel határozott célja volt.
Milyen célra gondolsz?
Horváth Gergely Krisztián: Arra, hogy elvágják azokat a gazdasági szálakat, amelyek a hagyományosan több lábon álló vidéki középosztály egzisztenciáját biztosították, és ezzel a háború végére olyan helyzetet teremtsenek, hogy amikor ennek a rétegnek a tagjai a harcok elültével elkezdenek ocsúdni, addigra ne legyen módjuk arra, hogy ellenálljanak. Ez volt a középosztály megtörésének első nagy aktusa. Arról ne is beszéljünk, hogy a rendelet a felosztandó földek között a száz katasztrális hold feletti úri birtokokat is említi, de az úri minőséget nem definiálja. Ez a gyakorlatban lehetővé tette, hogy bárkire stigmaként rásütve az úriság bélyegét, el lehessen venni a birtokát. Megjegyzem, itt a száz hold alattiak sem voltak biztonságban. Azután ott van a fenntartott iskolarendszerük miatt addig igen erőteljes szocializációs funkcióval bíró egyházak gazdasági tönkretétele. Szocializációs szerepük elválaszthatatlan attól, hogy mint intézményrendszer, gazdaságilag függetlenek voltak. E függetlenség alapját a földvagyon képezte, ami viszont messze nem azt jelentette, hogy több százezer holdnyi saját kezelésű szántójukkal elveszik a parasztok elől a földet. Például 1945-ben az általam vizsgált veszprémi püspökség birtokainak hetven százalékát erdők képezték. Ugyanitt a káptalani birtokok 40 százalékát a Balaton vize alkotta. A fa- és halászati jövedelemből fedezték az iskolák fenntartását. Lokális vizsgálataink azt mutatták, hogy rengeteg ideológiai malaszt, mondhatni hazugság rakódott rá arra az eseménysorozatra, amit földreformként ismerünk. Erre következett a hosszú ’50-es évek kutatásunk, ami azt célozta, hogy bemutassuk, hogy a pártállam részéről a „szocializmus alapjainak lerakása” időszakaként aposztrofált 1948-tól 1962-ig terjedő időszakban, a kollektivizálás lezárulásáig mi történt vidéken, és megvizsgáljuk, hogy 1956 jelentett-e ebben a folyamatban valamiféle cezúrát. Nagyon fontos eredménynek tartom, hogy kiderült, hogy a vidéki káderállományban nem jelentett változást 1956. Kádárék egy az egyben átvették a korábbi párt embereit, legyen szó egyházügyesről vagy párttitkárról. A kollektivizálás záróakkordja, az 1959-től 1961-ig tartó időszak jól mutatja, hogy a módszerek sem lettek sokkal cizelláltabbak, mint amelyeket az ’50-es évek első feléből ismerünk. Maximum ügyeltek arra, hogy a karhatalom ne egyenruhában menjen ki, amikor célzottan erőszakot akar alkalmazni. Összességében itt az állami erőszak utolsó nagy, tömeges megnyilvánulását látjuk úgy, hogy mindez békeidőben, a magyar társadalom ellenében történt.
A publikációs jegyzékedből, ahogy az eddig elmondottakból is kiderül, hogy nemcsak 1945 utáni történelemmel foglalkozol, hanem jóval tágabb spektrummal. Melyik a legkedvesebb témád vagy korszakod?
Horváth Gergely Krisztián: A késő rendiséget nagyon szeretem. Rengeteg indulat, emberi gyarlóság működött akkoriban is, de amennyire a források ezt közvetíteni tudják, jóval kevesebb álságosság jellemezte a mindennapokat. Az 1848 előtti iratokból őszinteség sugárzik, és jóval kevésbé vannak jelen az általunk megszokott 20. századi fondorlatosságok. Természetesen itt is elkél a forráskritika, de a kutató nem kényszerül folyamatosan arra, hogy dekódolja a forrást, ami a diktatúrák nyelvezeténél elengedhetetlen. Egy korabeli közéleti ember nagyjából azt mondta, amit el szeretett volna érni, beszédei és későbbi tettei összhangban voltak egymással. Ez a 20. században, a propaganda önálló műfajjá előlépésével megfordult. Az ekkor tevékenykedő politikusokat külön elemezni kell, azt vizsgálva, hogy az elmondott beszédek vagy a hirdetett eszmék mennyire vannak összhangban az életpályájával, tetteivel. Ebben a tekintetben sokkal egyértelműbb a 19. század első fele. A korszakhoz, jobb híján így mondom: materiálisan is vonzódom. Sokkal jobban szeretem az ekkor keletkezett iratok tapintását, és a szakértelmet, ami visszatükröződik belőlük. Ha például látunk egy ugyanazzal a kézírással, magyar, latin és német nyelven egyaránt papírra vetett jegyzőkönyvet, és beleképzeljük magunkat, hogy ez az írnok álló helyzetben, kvázi szinkrontolmácsként végigdolgozta ezeket a napokat, az önmagában tiszteletet ébreszt. Egy legépelt, elütésekkel teli 1945 utáni dokumentum nem hív elő ilyen érzelmeket az emberből.
A Tíz nemzedék és ami utána következik. Vidéki társadalom az úrbérrendezéstől a vidék elnéptelenedéséig (1767–2017) című kutatási tervedhez idén elnyerted a Lendület program támogatását. Milyen alaptézist kívánsz megvizsgálni a munka során?
Horváth Gergely Krisztián: Mindaz, amit ma látunk a vidéki társadalomban, illetve az 1945 utáni eseményekben, folyamatokban, nagyobb időciklusban értelmezhető csak igazán jól. Ott van például a kollektivizálás, ami nagyon izgalmas téma, de önmagában vizsgálni olyan, mint egy kriminek csak az utolsó tíz percét megnézni. Azoknak általában ez a része a legizgalmasabb, de az előző ötven perc nélkül nem érthetőek meg. Egy dolog például a gazdák tönkretétele, de a sokszor cselédsorsú vagy elsőgenerációs munkásagitátorok indulataiban nyilvánvalóan ott van az évtizedes-évszázados nélkülözés és leszorítottság minden keserűsége is, amit a pártállam mesterien játszott ki. Meggyőződésem, hogy – kicsit long durée szemléletben gondolkodva – egy sor dolog, amit az agrártörténet vagy a társadalomtörténet későbbi korszakokra vonatkozóan próbál feltárni, nem érthető meg a 18. századi előzmények és kondíciók nélkül. A vidéki társadalom szempontjából ilyen az ország török uralom utáni újratelepülése, az ekkor kialakuló felekezeti mintázat, közjogi keretek, vagy a hátteret vizsgálva megkerülhetetlen az 1767-től induló úrbérrendezés szerepe, ami a rendiség hátralevő szakaszára végleges jogi kondíciót adott a vidéki társadalomnak. Ez azután nemcsak a következő nyolc évtizedben lett meghatározó, hanem a jobbágyfelszabadítás is ez alapján történt. A rendi státus, a rendi minőség, az akkor elnyert gazdasági lehetőségek, esélyek a szabad paraszti kibontakozás lehetőségeit is meghatározták, gyakran determinálták, magyarán aki akkor elszegényedő pályára állt, jó eséllyel azon is maradt. Nagyon izgalmas megnézni egy-egy régiónak, tájnak, megyének a bejárt pályáját. A szegényebbek sok esetben ugyanazt a szegénységet görgetik maguk előtt, a prosperálóbbak pedig a maguk polgárosultabb hagyományait, történetét. Az alapfeltevés tehát az, hogy a fentieket szem előtt tartva, vizsgáljuk meg egyben ezt a 250 évet az egész országra vonatkozóan. Több olyan kérdés van ezen belül, amit szeretnénk mélyebben feltárni. A kutatás egyik pillére a nagybirtok kérdése köré szerveződik. Móricz Miklós a ’30-as évekre vonatkozóan bemutatta egy tanulmányában, hogy a nagybirtok dominálta területeknek alacsonyabb a népsűrűsége és gyengébb a gazdasági teljesítőképessége. Ezt a tézist szeretnénk megvizsgálni a 18. század utolsó harmadára és a 19. századra vonatkozóan is. Ha már itt tartunk, szeretnénk tipizálni a magyarországi nagybirtokrendszer fejlődési útjait, hogy kiderüljön, hogy miért vannak olyan területek, ahol a nagybirtokok – mintagazdaságaik révén – a polgárosodás motorjai, míg másutt éppen hogy a boldogulás kerékkötői. Itt nemcsak arról van szó, hogy melyik helyi uraságnak volt jobb szíve vagy több esze, hanem arról, hogy a helyi jellegzetességek mennyire bizonyulnak meghatározónak. Egy harmadik szempont, ami ehhez a részhez illeszkedik, az az 1848-as jobbágyfelszabadítás. Ez társadalmi szempontból nagyon hasonlít a harminc évvel ezelőtti rendszerváltáshoz. Olyan új szituációt teremtett, amikor a korábban ilyen irányú ismeretekkel nem rendelkező népességre rászabadult a piac. A jobbágyok és a régi nemesi középosztály egy része tönkrement, egyszerűen azért, mert nem volt tőkéje, hogy a birtokát modernizálni tudja, és tudása se arról, hogy miként működik a piac. Hallatlan problémát jelentett, hogy az 1850-es években nem volt olyan intézményrendszer, ami a hitelezésre épült volna ki. Nagyon érdekes párhuzam az is, hogy az 1850-es években földbirtok tehermentesítési kötvénnyel, az 1990-es években pedig kárpótlási jeggyel próbálták kártalanítani a volt birtokost, ami viszont mint állampapír gyorsan inflálódott, tehát lényegében sikertelen lett. A korabeli nemességnek viszont ennek ellenére rögtön adóznia kellett a földjei után, nem használhatott ingyen robotot, nem járt neki kilenced, mindent a piacról kellett beszereznie, miközben a napszám ötszörösére növekedett. Ebből fakadóan nagyon leegyszerűsítőnek tartom azt a képet, hogy a 19. század második felében a dzsentriréteg a rossz gazdálkodás és a felelőtlen életmód miatt alakult volna ki. Rengeteg példa van arra, hogy az elszegényedő vidéki magyar középosztály tagjai próbáltak talpon maradni, küzdeni, gyermekeiket taníttatni, több lábra állni, hivatalt vállalni, hogy valahogy pótolják azt a veszteséget, amit a gazdaságban elszenvedtek. A régi nemesség tehát kényszerpályára került, és ezt a problémaívet szeretném bemutatni. A kutatás második pilléreként egyrészt szeretnénk létrehozni egy olyan katasztert, ami a 18. századtól kezdődően annotált bibliográfiaként összegyűjti azokat a szöveghelyeket, ahol az egykori vidéki emberek gondolatai, szavai a maguk valóságában fennmaradtak. Azt is fel akarjuk tárni, hogy a mindenkori politikai, gazdasági, kulturális és egyházi elit miként gondolkodott a vidékről. Harmadik pillérként fontos az is, hogy a területi történeti egyenlőtlenségeket térinformatikailag ábrázoljuk és elemezzük. E részhez sikerült megnyernem Demeter Gábor kollégámat, aki a zömmel 1910-es adatokon felépített GIStory adatbázist építi tovább a 18. század irányába. A területi egyenlőtlenségekhez kapcsolódóan mód nyílik egy régi álmom megvalósítására, hogy az 1920, de különösen az 1945 utáni időszakra megvizsgáljuk az egykori Moson, Sopron és Vas megye egészét. Ez azért hallatlanul érdekes, mert így kontrollcsoportként az a Burgenland kerül elemzésre, ami a történeti Magyarország részeiből egyedüliként kimaradt a tervgazdálkodás és kollektivizálás nagy kísérletéből. Így összehasonlítható, hogy milyen utat járt be a három egykori megye keleti és nyugati fele 1945 után. Ebből terveink szerint Jankó Ferenc jóvoltából önálló kötet is lesz.
Demeter Gábort és Jankó Ferencet már említetted. Rajtuk kívül kik fognak még veled dolgozni a projekten?
Horváth Gergely Krisztián: Összesen tizennégyen dolgozunk majd rajta. A történeti földrajzhoz Mikle György ELTE-n doktoráló geográfust hívtam. Az előbb említett Jankó Ferenc Sopronból és Szilágyi Zsolt Debrecenből szintén földrajzos háttérrel rendelkeznek. Zsolt egy tanítványa, Bán Gergely szintén tagja lesz a kutatócsoportnak. A nagybirtokhoz kötődve az eddig az Andrássyak észak-magyarországi birtokaival foglalkozó Hegedűs Istvánt és az ELTÉ-n 18. századi dunántúli Batthyány-uradalmakból doktoráló Tompa Lászlót kértem fel, illetve Dominkovits Pétert is sikerült meggyőznöm, hogy dolgozzon velünk. Az elitekhez kapcsolódva Géra Eleonóra, Gárdonyi Máté és Petrás Éva, a paraszti dokumentációs kataszter feldolgozása kapcsán Ispán Ágotát és Szulovszky Jánost kell megemlítenem.
Milyen forrásbázison fogtok dolgozni? A megyei levéltárak anyagát tárjátok fel szisztematikusan?
Horváth Gergely Krisztián: Ez az öt év ehhez túl szűk lenne. Lesznek persze mélyfúrások, de ehhez először látnunk kell az országos képet. Első körben a már elkészült regionális agrár- és uradalomtörténeti munkák kvantifikálható adatait szeretnénk adatbázisba rendezni, amelyek révén várakozásaim szerint kapunk majd egy a nagybirtokviszonyokra, illetve a területi egyenlőtlenségekre vonatkozó összképet. Az átlagértékek alapján mind a tipikus, mind a markáns különállást mutató helyeken szeretnénk célzott levéltári kutatást végezni, és ilyen módon eljutni a típusalkotásig. A levéltár tehát nagyrészt utólagos támasz lesz, kivéve saját részkutatásomat, mert a jobbágyfelszabadítás következményeit vizsgálva a kezdetektől levéltáraznom kell.
Említettél már adatbázist, bibliográfiát, köteteket, mint lehetséges kimeneteli termékeket. Milyen vállalásaitok vannak a programon belül?
Horváth Gergely Krisztián: Komoly vállalásaink vannak. Mindegyik csoport munkája monografikus kötettel zárul, azaz nemcsak tanulmányokat írunk, hanem egységes képet kívánunk nyújtani. Ilyen módon az idő szűk. Három évünk van a kutatásra, egy negyedik, hogy megírjuk és egy ötödik a nyomdai előkészületekre. Szeretném, ha a területi egyenlőtlenségekről szóló kötet mellé egy önálló atlasz is születne a térinformatikai eredményekkel, a paraszti egodokumentációból pedig egy forrásválogatás.
Sajnos kellemetlen kérdés, de az Akadémia körüli átalakulásokat tekintve muszáj feltenni. Lesz egyáltalán Lendület?
Horváth Gergely Krisztián: Bízom benne, hogy hamarosan aláírhatjuk a támogatási okiratot, és megkezdődhet a munka. Ha az élet mégis úgy hozza, hogy valamilyen fék behúzódik, azt is elfogadom. Nyilván kudarcként élném meg, ugyanakkor mint ahogy eddig is, úgy ezután is menne az élet a maga medrében. De azért remélem, hogy ha három olyan professzor, mint Kósa László, Orosz István és Kovách Imre írt ajánlást a pályázatom mellé, akkor mások is látni fogják, hogy itt egy olyan, valós hiányokat pótolni szándékozó, korszakokon átívelő kutatásról van szó, ami egy sor területen előbbre vinné nemcsak a magyar társadalomtörténetet, de a társadalmi önismeretet is.
Egyébként hogyan látod a társadalomtörténet helyzetét a magyar történetíráson belül?
Horváth Gergely Krisztián: Összességében nagyon pozitívan. Ha formálisan vesszük, mostanra Kövér Györgyöt és Gyáni Gábort akadémikussá választották, ahogy az agrártörténetben rengeteg eredményt elérő Orosz Istvánt is. A nagy folyóiratokban, például a Századokban, a Történelmi Szemlében vagy a Világtörténetben rendre jelen vannak a társadalomtörténeti vonatkozású cikkek, és persze megvannak a saját fórumok is. Az a harcos zászlóbontás, ami 1986-ban a Hajnal István Kör indulásával kezdődött, és ahol fontos volt, hogy nemcsak egy új irányzat intézményesüléséről van szó, hanem a történészek egy olyan köréről, akik egy másfajta identitást éreznek a sajátjukénak, ami akkor egyfajta szembenállást eredményezett, ez mostanra nagyon sokat enyhült. Nekem például sohasem volt abból konfliktusom, hogy nem politika- hanem társadalomtörténeti szemlélettel rendelkezem.
A Vidéktörténeti Témacsoporton és a Lendületen kívül milyen terveid vannak hosszútávon?
Horváth Gergely Krisztián: Mivel húsz éve diplomáztam, nagyjából a pályám felénél tarthatok. Az az érdekes, hogy azokon a témákon dolgozom ma is, amik már a pályám elején érdekeltek. Van jónéhány olyan, amit még nem fejeztem be. Az ELTÉ-n óravázlataimat mindig lábjegyzettel írtam, hogy ha arra kerül a sor, minél könnyebben alakíthassam majd kézirattá őket. Ezek közül egy olyan kézirat áll legközelebb a megjelenéshez, ami a magyar társadalomfejlődés mélystruktúráiról szól. Ebből mindenképpen szeretnék könyvet alkotni a Lendület utáni években. Aztán van egy idő és energia függvényében cikké vagy kismonográfiává alakítható anyagom a polgárosodás hazai fogalomtörténetéről. A régebbi mosoni téma kapcsán is jó pár olyan forrás megmaradt, amelyet nem dolgoztam bele a kötetbe. Van például egy hallatlanul izgalmas összeírás, ami a letelepedett megyei cigányságra vonatkozik, ahol az ott szereplők neve mellett hivatásukat is megjelölték. Ez a cigányság 1830-as évekbeli integráltságának egy országos szempontból is fontos forrása, amit nagyon jó lenne kiadni. Érdekes lenne a legutóbbi könyvem kapcsán (Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében – Dr. Kőgl Lénárd pályája az 1940-1960-as években – a szerk.) előkerült jásdi tanácsülési és vb-jegyzőkönyveket is külön feldolgozni, mivel nagyon érdekes dokumentumai az 1960-as évekbeli átalakulásnak. Ezek a jegyzőkönyvek az 1950-as évekre nézve még használhatatlanul sematikusak, azonban az 1960-as évekre megtelnek panasszal, hemzsegnek a hozzászólásoktól, de ez más falvak anyagairól is elmondható. Feladat tehát van bőven.
A tavaly év végén megjelent Szovjetizálás és ellenállás a Veszprémi egyházmegyében – Dr. Kőgl Lénárd pályája az 1940-1960-as években című könyv más kutatásodból származó leágazásnak vagy önálló ötletnek tekinthető?
Horváth Gergely Krisztián: Is-is. Egyrészt Kőgl Lénárd öregnagybátyám, apai nagyanyám bátyja, akinek a hagyatékáról rögtön láttam, hogy nagyon értékes anyag, hiszen ő tudatosan dokumentálta az életét. Úgy döntöttem, hogy feldolgozom, mielőtt levéltárba adnám. 2004-ben halt meg, tíz évet kellett várnom arra, hogy egyáltalán el tudjam kezdeni a feldolgozást, és végül három év alatt egy Bolyai ösztöndíj keretében kipréselték belőlem a kéziratot, ami a monográfia alapját képezte. Nagyon izgalmas feladatnak bizonyult, hogy miként lehet egy életúton keresztül, a biográfia műfaján túllépve bemutatni a tágabb miliő változásait, ami egyrészt a falvakat, másrészt a veszprémi egyházmegyét, harmadrészt a szovjetizált katolikus egyházat jelenti, illetve azt, hogy Kőglnek ebben a környezetben, Varga Béla és Mindszenty József egykori közvetlen munkatársaként hogyan lehetett elveihez hűen munkálkodni, és hivatását gyakorolni. Úgy is feltehetem a kérdést, hogy hol húzódtak a diktatúra határai a mindennapokban, milyen mozgástérben lehetett mozogni, hogyan lehetett eredményeket felmutatni? Mert az ebben az egészben a fricska, hogy annak ellenére, hogy az 1953-ig egyházmegyei főszámvevő Kőgl, aki büntetésből lett falusi plébános, nemcsak a túlélésért küzdött, hanem így-úgy furfanggal kétszer is túl tudott járni az egyházügyi hivatal eszén. Dabronyban templomot építtetett 1957-ben, majd Jásdon ki tudta építeni a Mária kegyhelyet a hatvanas évek második felében úgy, hogy azt eredetileg a tési vízmű számára el akarták törölni. Próbáltam tehát a kötetben az egyház- és diktatúratörténeti, a regionális és a biográfiai szálakat egyszerre érvényre juttatni.
Említetted korábban a társadalomtörténet saját fórumait. Te a Korallnak alapító-főszerkesztője voltál.
Horváth Gergely Krisztián: Igen, és ez rengeteget jelentett nekem. 1999 kora nyarán Keszei Andrással, akivel akkor jó barátságban voltunk, együtt söröztünk, és előjött, hogy kéne csinálni egy saját társadalomtörténeti folyóiratot. Elkezdtem szervezni, és gyorsan felállt az az alapszerkesztőség, aki az első tíz évet vitte. Sikerült az első számot egy év után kihozni, aztán számról számra szedtünk össze annyi pénzt, hogy meg tudjunk jelenni. Ehhez egy idő után a Nemzeti Kulturális Alap is hozzásegített minket. Nekem nagyon sok örömet jelentett az itteni munka, de ez is állandó tűzoltás volt. Nem állt mögöttünk intézményi háttér, tanítani kellett, disszertációt írni, közben szerkeszteni. Nehéz volt, de egy idő után belejöttem, aztán 2008-ra mégis eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem tudom tovább csinálni, ezért az év végén átadtam a főszerkesztői teendőket.
Az ELTE és a Korall kapcsán is említetted a tűzoltást, ami azt mutatja, hogy nagyon sok feladatod van. Ennek alapján nem nagyon lehet szabadidőd. Ha mégis van, akkor mit csinálsz ilyenkor?
Horváth Gergely Krisztián: Tényleg nem nagyon van. Szeretek biciklizni vagy úszni, de nem nagyon van rá időm. Tulajdonképpen a munkám a hobbim is, így ha hazafelé a buszon vagy lefekvés előtt szakirodalmat olvashatok, az nekem kikapcsolódás. Azért lehetőségeinkhez mérten sokat kirándulunk is, a pár órás, gyerekekkel könnyedén megtehető séták, kisebb túrák révén apránként sok helyre eljutottunk. Amit még nagyon szeretek, ha barátainkkal egy-egy fröccs mellett beszélgethetünk. Mivel mindenki elfoglalt, e találkozások értékét növeli, hogy csak ritkán kerül rájuk sor.
Az interjú az Újkor.hu oldalán